Karácsonyi ajándék

Az Európai Unió vizsgálata szerint az emberek 33%-a vásárlásfüggőnek mondható, és gyakran vásárol felesleges dolgokat. Amerikai adatok szerint ez az érték tovább növekszik, a fiatal korosztály és a negyven év alatti, egyedül élő nők különösen veszélyeztetettek.

Karácsonykor ajándékozunk: szeretteinknek, rokonainknak, munkatársainknak, barátainknak, akiknek csak lehet. Fizetünk is, mint a katonatiszt, ráadásul egyre többet - erre pedig külön iparág épült. A gazdasági válság ellenére sem csökkent a vásárlási, pénzköltési kedv, a plázák ugyanúgy megtelnek hétvégente, és főként a drága műszaki cikkek fogynak.

A karácsonyi ajándék régi keresztény szokás, amely feltehetőleg valamiféle ősi termékenységi áldozat leszármazottja, ez pedig mára szinte mindenhol a világon szokássá vált. És szokássá vált egyre többet költeni, a globalizációnak köszönhetően, egy egységes reklámmechanizmus hatására Japántól Új-Guineán át kis hazánkig.

A reklám nem gonosz dolog, egy jó reklám szórakoztat, segít tájékozódni, sőt esztétikai érzékünket is építi - hosszú azoknak a világhírű rendezőknek a listája, akik reklámfilmeket is készítenek. Ugyanakkor óriási manipulációs képessége van a modern pszichológia eszköztárával felszerelt, minket bombázó hirdetéseknek. Ma már elhisszük, hogy a vásárlás különleges élmény - és sokszor azt is, hogy mi is úgy válhatunk különlegessé, ha vásárolunk, minél több és drágább dolgot.

A vásárlási kényszer is olyan impulzus-kontroll betegség, mint az alkoholizmus, a drogfüggőség vagy a szerencsejáték-szenvedély - ebben az az ironikus, hogy a méregdrága tévéreklámokat, óriásplakátokat, fizetett hirdetéseket mi fizetjük ki a termék megvásárlásakor, hiszen mindezt beépítik az árba.

Karácsonykor pedig minden összejön: a harsogó hirdetések, a vásárlási kényszer, sőt némi kompenzáció az év közben elmaradt odafigyelésért. Így aztán ilyenkor gondolkodás nélkül nyitjuk ki a pénztárcánkat és vesszük meg a legdrágább ajándékot is, noha az sem biztos, hogy örömet okozunk vele. Legalábbis gyakori, hogy nem ez a legfőbb motivációs tényező. Nem véletlen, hogy ha mostanában bekapcsoljuk a tévét vagy megnézzük a köztéri reklámokat, a legnépszerűbb hirdetéseken mobiltelefonokat, plazmatévéket, újság-előfizetéseket és drága kozmetikumokat tukmálnak ránk - ezek a legkevésbé sem mondhatóak személyes ajándéknak.

Lassítsunk egy kicsit karácsony előtt, hagyjunk időt magunknak. Ahogy Márai Sándor írta ,„ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. (...) Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás."

Ünnepel a család

Csöng a telefon. Egy régi barátom az. Beszélgetünk már egy ideje, amikor előkerül a téma, hogyan tölti a karácsonyt. A régi barátom a következő adottságokkal rendelkezik: 35 év körüli, jól szituált, saját lakásában él egyedül majd 8 éve, elkötelezettséget nem vállaló férfi, akinek 3 éve állandó kapcsolata van, de a párkapcsolatai rendre zátonyra futnak. De miért írom le mindezeket? Hogy jön ez a karácsonyhoz?

Mindjárt elmagyarázom, de előbb nézzük, mit mondanak a szakértők az ünnepek és a párkapcsolatok viszonyáról. Szerintük ugyanis a november-decemberi időszakban az internetes társkereső oldalak forgalma általában megugrik, akár háromszorosára is. A mennyiség azonban nem jelent minőséget. A megnövekedett forgalom oka lehet, hogy a facérok a téli hónapokban nehezebben bírják az egyedüllétet. A szeretet ünnepe közeledtével pedig mindenkiben felerősödik az érzés, hogy társra van szüksége.
Viszont egy felmérés szerint az ünnepeket megelőző hetekben-hónapokban kötött kapcsolatok zöme legkésőbb kora tavaszra szakításba torkollik. Ezek a sebtében összehozott kapcsolatok a karácsony és szilveszter időszakát még túl szokták élni, de a problémákat a januári hétköznapok azonnal kihozzák. Ráadásul, míg az ünnepek közeledte új kapcsolat kezdésére inspirál minket, addig az évkezdés arra motivál, hogy új életet is kezdjünk, így ilyenkor az ember könnyebben lép ki egy akadozva működő kapcsolatból.

Pár hét és itt a karácsony, szilveszter, miegymás. Felvetődik a kérdés, hogyan töltsük a karácsonyt? Szerelmünkkel, szüleinkkel, esetleg eresszük össze az egész családot? Minden családban megvannak a szokások, hogyan is éljék túl az ünnepeket. Szándékosan használtam a túlélés szót, ugyanis az esetek nagy többségében erről van szó. Először mindenki ajándékok után kajtat, aztán végigrohanunk az egész rokonságon három nap alatt. Valahogy az ünnepekkel kapcsolatban ritkán hallani: „milyen meghitt, boldog és harmonikus hangulatban töltöttem az ünnepeket..."Az szinte biztos, hogy minden karácsonyra kijut egy jó kis veszekedés. Már az előkészületeknél lengedezik a vihar szele. Nálunk rendszerint a fenyőfa befaragásánál robbant az első bomba. Apám először egy nagyobb késsel esett neki a fának, aztán bárddal, végül baltával. Napközben mindenki kitombolta magát, estére lenyugodtunk, és jöhetett a „boldog karácsony".

Párkapcsolatban élők gyakori problémája, hol töltsék a Szentestét. Maradjanak kettesben otthon, esetleg menjenek el valamelyikük szüleihez. Most visszakanyarodnék a régi barátom - akit hívjunk Andornak - történetéhez. Andor a mai napig a szüleihez megy haza karácsonykor. Hiába az önálló élet, hiába a barátnő. Ellentétben a lánnyal, Anikóval, aki szeretné, ha kettesben töltenék a Szentestét. Andor azt hajtogatja, majd, ha gyerekek lesznek (4-5 éve mondogatja), akkor leszünk igazi család, most minek bámuljuk egymást a karácsonyfa előtt?! Anikó pedig azt gondolja, nem a gyerekek fognak minket családdá tenni... Elképzeli, milyen hangulatos lehetne, ha 24-én délelőtt együtt megfőznék a karácsonyi ebédet, beszélgetnének közben, zenét hallgatnának, feldíszítenék a fát, és este megajándékoznák egymást. Végre nem kéne külön tölteniük a Szentestét, végre 30 éves fejjel nem érezné még mindig gyereknek magát, mikor este a szülei házában, a régi szobájában fekszik le egyedül.

Andorék esete nem kirívó. Gyakran egy vonzó férfiről is kiderülhet, hogy lényegében alkalmatlan a komolyabb kapcsolatra és a közös életre, ha saját családjához olyan mértékben kötődik, hogy az már-már beteges. A másik fél azt érzi, hogy mindig a család az első, az ő szava sosem számít, de ha a testvér, vagy a szülők kérnek valamit, a pasija azonnal ugrik. A probléma oka természetesen a gyermekkorban gyökerezik: az újszülött számára az egyetlen biztos pont, a nyugalmat és feltétlen támogatást jelentő hátország kezdetben az anya, majd egyre nagyobb szerepet kap benne az apa és a testvérek. A család az első szocializációs közeg a gyermek számára; minden később, felnőttkorban alapvetőnek számító magatartásbeli minta, problémamegoldó stratégia, társas viselkedési megnyilvánulás és párkapcsolati séma alapja.
Ha a kötelék túl szoros marad, ott valami nem stimmel, hiszen a nagyra nőtt gyermek nem meri és nem is akarja elengedni az őt két kézzel markoló családot, ugyanis a bizalom, mint alapvető fontosságú pszichés funkció valahogy nem jött létre. A család szeretetének elvesztésétől való félelem, aggodalom, a rokonokon való állandó csüngést és odaadó, bizarr mértékű szeretetfüggést eredményez, ami mértéktelen telefonálgatásokban, hazajárkálásban, a családról való áradozásban és a barátnő nem tetszését kiváltó, állandóan tettre kész segítségnyújtásban nyilvánul meg - ez pedig kétségkívül hátráltatja az új, stabil párkapcsolat kiforrását. Hiszen ha párra talál a furcsa szimbiózisban élő, családfüggő férfi, a szülei kezét soha nem lesz képes elengedni. Az ilyen helyzetben élő férfi kedvenc mondatai párja számára, hogy „nekem a családom legfontosabb, mi törődünk egymással", vagy a „miért nem vagy képes elfogadni őket". Az éremnek két oldala van hiszen, az ilyen esetekben joggal lehetne számon kérni az állandóan telefonáló anyukát és a bűntudatra apelláló apát.

Nem könnyű szituáció. Kösse fel a gatyáját, aki ilyen helyzetbe keveredik, mindenesetre rendelkezzen dupla adag empátiával, toleranciával és türelemmel. Ja, és ami a legfontosabb: legyen biztos benne, hogy neki ez a férfi kell. Hisz férfit magunk választhatunk, de a rokonságát nem!

Ne legyünk szülők ha felnő a gyerek

Hogyan engedjük el, hagyjuk útjára menni felnőtt gyerekünket? A szülők, főleg az anyák, miért anyáskodnak gyakran már maguk is szülőkké vált gyermekeik felett? Mit jelent anyáskodni és mit jelent elengedni?

A kanadai Eric Berne, kétség kívül zseniális elmélete szerint minden emberben három ember létezik: egy apa/anya, egy férfi/nő és egy kisfiú/kislány. Ha önkényesen leegyszerüsítjük, az első büntet, számonkér, jutalmaz; a második türelmesen mérlegel és döntéseket hoz; a harmadik kreatívan játszik és mindenáron élvezethez akar jutni. Mindenkiben ez a hármom személyiség működik, és mindenkiben másképpen dominál. Ismerünk gyerekes felnőtteket, felnőttes gyerekeket stb. Ez az arány szinesíti egyéniségünket, és ettől lesz valaki jó szülő, vagy jó gyerek. Figyeljük meg magunkat munka, szerelem, gyereknevelés vagy más tevékenység közben, és hamar belátjuk, hogy ott bújkál a három ember a fejünkben. Sőt, felismerhetjük őket még akkor is, ha teljesen egyedül vagyunk, attól függően, hogy éppen mit csinálunk, mire, vagy kire gondolunk. Agódunk, atyáskodunk magunk felett, például a "Hát nem szégyelled magad, amikor....?" kezdetű mondatot mindig a szülő mondja bennünk. Ha rádöbbenünk, hogy éppen türelmesek vagyunk és okosak, az mindig a felnőtt odabent, és ha szárnyalva, derékig sárban, nevetve alkotunk, akkor a gyerek dolgozik konokul és örömmel. Boldog az az ember, aki mind a három embert szereti magában és mind a három egyéniségét gazdagítja.

Esetünkben a probléma ott kezdődik, amikor egy nagyon gyerekes szülőnek felnő a gyereke, aki pedig inkább felnőtt, mint gyerek, és szeretné az életét önállóan folytatni. Ebben az esetben a szülő hajlamos megbolondulni, és ettől az egész család megbolondul, mert a szülői szeretetet fel kellett volna, hogy váltsa az embertársi szeretet, de ez nem történt meg. A gyerekes szülő, aki imádja a másik, ez esetben saját gyerekét, képtelen elviselni, hogy az a gyerek már nem gyerek - akivel olyan jól játszott, akitől legfontosabb élvezeteit nyerte, és aki éppen ezért annyira imádta őt. Úgy érzi, hogy az a felnőtt, az ő kicsi fia, már nem imádja őt, és elkezdi terrorral kicsikarni a kívánt hatást, ami a legritkább esetben okoz mindenkinek megelégedést. A felnőtt gyerekből ilyenkor sokszor előbújik a szülő, és gyerekes anyját, vagy apját egyszerűen nevelni kezdi, szintén kevés sikerrel.

Felmerül végül a jogos kérdés: mi a jó szülő-gyerek viszony gyermek, felnőtt és öregkorban? A válasz egyszerű: amelyben minden részvevő tartósan elégedett és boldog. Tartósan, nem pedig csak karácsonykor és a szülinapokon. De hogyan győzhetné meg magát egy olyan szülő, aki nem akarja elengedni a gyerekét arról, hogy a gyereknek az a jó, ha elengedik? Először meg kell fejtenie, hogy milyenek voltak a szülei, meg kell értenie őket, és pontosan tudnia kell, hogy mi miért történt, hiszen apáink és anyáink, mindhárom bujkáló egyéniségünkben ott bujkálnak szintén. Gyerekeinkben pedig már velünk együtt bujkálnak szüleink, a láncot megszakítani nem lehet, de nem is kell. Türelem és megértés. Ez a két aranyat érő, és a lehető legjobban közhelyesített szavunk a megfejtés. A türelem a felnőtt ember sajátja és erénye, a megértés a gyereké. Ha tehát a gyerekünk felnő, nekünk is felnőttnek kell lennünk, a türelem előhozza a gyererkből a gyereket, és akkor gyerekként megérthetjük őt. De soha ne legyünk már szülők, ne bábáskodjunk, atyáskodjunk, büntessünk felnőtt embert, mert nincs szüksége rá. Jegyezzük meg, szülőre akkor van szükség, ha van gyerek.

A párkapcsolatban élő nők híznak?

Közismert tény, hogy a nők felszednek néhány kilót, ha gyermeknek adtak életet, ám most egy nagyszabású ausztrál követéses vizsgálat arra derített fényt, hogy a párkapcsolatban élő gyermektelen nőknek is nagyobb mértékben gyarapodik a súlyuk, mint az egyedülállóké.

A vizsgálatról a kutatók a The American Journal of Preventive Medicine című szaklap januári számában számolnak be.

A kutatók Annette J. Dobsonnal, a Queenslandi Egyetem biostatisztika-professzorával az élen hatezernél több ausztrál nő sorsát követték figyelemmel tíz éven át - olvasható a The New York Times online kiadásában.

A vizsgálat kezdetekor a résztvevők 18-23 évesek voltak. Mindegyikük rendszeres időközönként egy 300 kérdésből álló kérdőívet töltött ki, amelyben egyebek között feltüntették a korukat, magasságukat, testsúlyukat, iskolai végzettségüket. A résztvevők beszámoltak fizikai aktivitásukról, arról, hogy dohányoznak- e vagy sem, s hogy fogyasztanak-e alkoholt. A megválaszolandó kérdések között szerepeltek az esetleges gyógyszerek és számos más, az egészségi állapottal és egészségügyi ellátással kapcsolatos kérdés is.

A vizsgálat lezárultakor a résztvevők több mint a fele felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Háromnegyedük párkapcsolatban élt, a nők fele legalább egy gyermeknek adott életet. Kiderült az is, hogy a végén közülük kevesebben dohányoztak és fogyasztottak alkoholt, mint a kezdetekkor. Ugyancsak kevesebben fordítottak figyelmet a testedzésre, s nagyobb volt az aránya azoknak, akiknek nem volt kereső foglalkozásuk.

Annak ellenére, hogy a tíz év alatt sokan lemorzsolódtak, a testsúlyra vonatkozó adatokat pedig bemondás alapján rögzítették, érdekes összefüggések körvonalazódtak. Mint kiderült, az induláskor átlagosan 63,5 kilogrammos testsúlyú nők, amennyiben szültek, tíz év alatt 9 kilóval gyarapodtak. A gyermektelen párkapcsolatban élők 6,8 kilót szedtek magukra, míg az egyedülálló gyermektelenek 4,9 kilót. (Az egyedülálló anyák száma túl kicsi volt szignifikáns statisztikai következtetések levonásához).

Annette J. Dobson szerint az anyák súlygyarapodása a terhesség alatt bekövetkezett anyagcsere-változásokkal magyarázható. A párkapcsolat viszont természetesen nem válthat ki eltolódást a szervezet anyagcseréjében, ám Maureen A. Murtaugh, a Utahi Egyetem epidemiológus docense, aki a női elhízás problémájára szakosodott, a házasságban élők súlygyarapodását a társasági szokásokkal magyarázza.

"A párok gyakran eljárnak vendéglőbe, s egy jól megtermett férfinak épp akkora adagot szolgálnak fel, mint egy filigrán nőnek" - hangsúlyozta Maureen A. Murtaugh.

A vizsgálat kizárólag a nőkre terjedt ki, ám az ausztrál kutatók tanulmányukban egy korábbi felmérés adatait is idézik, amely kimutatta, hogy növekszik az elhízottak száma a családos férfiak között. Ez viszont újabb bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy milyen szerepet játszanak a társasági szokások az elhízásban.

"A házasodás és a gyermekvállalás olyan események, amelyek az elhízás folyamatát indíthatják be" - mutatott rá Annette J. Dobson.

Válás és gyerekek

Szakértői vélemények szerint a gyereknek nem az a rossz, ha a szülei elválnak, hanem sajnos, sok esetben az, ahogyan elválnak. A gyerekek azt hiszik ugyanis, hogy a válás maga a pokol, valami olyasmi, aminél rosszabbat keresve se talál. Nem azért hiszi azonban ezt, mert ez így is van, mert így kell lennie, hanem mert látja a szülein, hogy ők a válást így élik át. Ordítoznak, sírnak, áskálódnak, kialvatlanul kóvályognak stb. Ha tehát a válás a szülők számára pokol, akkor a gyereknek a legnagyobb pokol.

De ha a válás olyan, mint minden más változás, ami az élet része, és ha ugyan drasztikus lépés is, de egy új, jobb út kezdete, akkor a gyerek sokkal kevesebb sérüléssel ússza meg a dolgot, hozzátehetjük, a szülők is. Ingmar Bergman, a nagy svéd filmrendező és író, aki Jelenetek egy házasságból című filmjét elkészítve egy egész nemzet, a svédek családi pszichológusának számított (1973), sokszor vált el és sok gyereket nevelt. Öregkori naplójából kiderül, hogy ex feleségeivel együtt karácsonyozott, születésnapozott, gyerekei pedig láthatták, ahogy anyjuk új házastársával, mint baráttal, mint új családtaggal együtt nevetett, és ami a legfurcsább, szerette őket. Bergman nem haragudott arra, aki otthagyta őt, sem arra, akiért otthagyták. Az élet részének tekintette, hogy két vándor, akik hosszú ideig együtt jártak az úton, egyszer búcsút intenek egymásnak. Nem pokolként élte meg a válást, hanem változásként.

Az akadályt azonban nem tudja mindenki ilyen könnyen venni. A legtöbb családban a válás évekig elhúzódik - a népnyelv szerint fele annyi ideig, mint ameddig a házasság tartott: ha négy évig tartott, két évig húzódik, ha tíz évig éltek együtt, akkor öt év, mire az elvált felek megnyugszanak és képesek új kapcsolatba lépni. A népnyelv a régiek statisztikájának számít, de a modern szakértők is két-három évre becsülik a válás utáni krízist, amennyiben gyermek is van. A gyermek szemével nézve mindezek az időszakok még hosszabbnak tűnnek, mert a válást megelőző, a házasság megromlásának fázisát is nehezen viselik, mielőtt még valamelyik fél elköltözött volna.

A szülő a legnagyobb hibát akkor követi el, ha gyermekét beavatja az eseményekbe. Sőt, sok szülő még fel is használja őt, hogy üzengessen elvált szülőtársának, odamondogasson az új nevelőapának vagy nevelőanyának. A gyerekek ebben „örömmel" részt vesznek, aminek hatására egyre erősebbé válik az a hitük, hogy ők okozták a válást, ők a hibásak. Az ilyen hamis bűntudat hatására sok gyerek kezdi úgy gondolni, ha ő nem jött volna világra, apu és anyu még mindig boldogan élnének, együtt, míg meg nem halnak.

A szülőnek minden esetben tudatosítania kell gyermekében, hogy egyáltalán nem a gyerek a hibás, és a minimális, tényszerű információkra korlátozva azt, amit a gyerek a dologból megtudhat, úgy kell tennie, mintha a válás nem volna tragédia; mintha a folyton változó élet része volna; mintha az állatvilágban is bőséges példát találnánk arra, hogy a természet törvénye diktálja, hogy a szülők sokszor elhagyják egymást. Ha ezeket higgadtan, nyugodtan közöljük gyermekeinkkel, magunk is rájövünk ennek igazságára és elfogadjuk, hogy az élet nem mindig ugyanazt akarja, mint amit mi akarnánk.