Melyik nem a betegesebb?

Nem most fedezte fel az orvostudomány, hogy a férfiak és a nők különbözőképp betegszenek meg, az úgynevezett gender medicína témája számos nemzetközi kongresszus középpontjában áll. Ezzel - azaz az orvostudomány és a nemek kapcsolatával - foglalkozik az a hétvégi berlini kongresszus is, amelyre a világ minden tájáról várnak szakértőket.

A tanácskozás házigazdája a berlini Charité kórház és kutatóintézet. Az Charitéhez tartozó, az orvostudomány területén a nemek kutatásával foglalkozó intézet igazgatója hétfőn a küszöbön álló kongresszus kapcsán arról nyilatkozott: miért van az, hogy a férfiak és a nők eltérő módon betegszenek meg.

Vera Regitz-Zagrosek szívspecialista - aki 2003-ban az intézetet alapította - az interjúban rámutatott arra, hogy minél fejlettebb az egészségügyi rendszer, illetve minél tovább élnek az emberek, annál nyilvánvalóbbá válnak a szóban forgó különbségek. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy az orvostudomány vizsgálja az anyagcsere-folyamatok, illetve a stressz-tényezők különbözőségét. Ebből a többi között következtetéseket lehet levonni arra, hogy a férfiak, illetve a nők esetében eltérő gyógyszeradagolásra van szükség.

A professzor szerint a kromoszómák - illetve a kapcsolt gének - közötti eltérés jelentősen befolyásolja az egyes szervek működését, legyen szó akár a szívműködésről vagy a vérkeringésről, az agyi funkciókról vagy épp az immunrendszerről. Ebből a szempontból előnyösebbek az X-kromoszómák, amelyekből a nők kétszer annyival rendelkeznek, mint a férfiak, azaz a gyengébb nem képviselői a kromoszómák terén erősebb "támasszal" rendelkeznek. "A hormonok szerepét például még egyáltalán nem értettük meg eléggé" - fűzte hozzá, utalva ugyanakkor arra, hogy az életkor növekedésével párhuzamosan a hormonok szerinti különbség mind csekélyebb szerepet kap, növekszik viszont a kromoszómák közötti különbség szerepe.

Vera Regitz-Zagrosek elmondta, hogy az utóbbi időben egyre többször találják szembe magukat a szívizom-megbetegedés egy különleges megjelenési formájával, amely tíz közül kilenc esetben a nőket érinti. A kiváltó okot elsősorban a pszichikai stressz jelenti, a betegséget azonban alaposan vizsgálni kell. Mint ahogy általánosságban a szívműködés gyengeségének különböző formáit is, amelyek a nőket és a férfiakat különbözőképp érinthetik.

Az igazgató rámutatott arra is, hogy a nők és a férfiak eltérő módon fogják fel, illetve "kezelik" saját betegségüket. Köztudomású, hogy az utóbbiak gyakrabban és korábban panaszkodnak, ezért a terápia az ő esetükben előbb megkezdődhet. Problémát jelent az is, hogy a különböző gyógyszerkísérleteket is hím egerekkel végzik, továbbá, hogy azok klinikai kipróbálásakor is a legtöbb résztvevő férfi. Ezért nem megfelelőek az ismeretek arra vonatkozóan, hogy a nők számára milyen a megfelelő gyógyszeradagolás, mint ahogy arra vonatkozóan sem, hogy melyek azok az alapanyagok, amelyek különösen kedvezően hatnak az ő esetükben.

Azt azonban a leghatározottabban cáfolta, hogy a gendermedicína csak a nők iránt érdeklődne. "Vizsgálnunk kell azt is, hogy melyek azok a betegségek, amelyek elsősorban a férfiakat veszélyeztetik, és milyen korban" - fogalmazott az igazgató, utalva egyebek között arra a még megválaszolatlan kérdésre: miért van az, hogy a fiatal sportolók hirtelen szívhalála szinte kizárólag a férfiakat érinti. Vagy, hogy miért nehezebb a depresszió felismerése a férfiak esetében - fűzte hozzá, hangsúlyozva: "Egyformán törődünk mind a két nemmel."

A túlsúlyos férfiaknak kisebb az esélye a nősülésre

Azoknak a férfiaknak, akiknek 18 éves korukban jelentős a súlyfeleslegük, kisebb az esélyük arra, hogy felnőtté válva feleséget találjanak. Ez áll abban a svéd tanulmányban, amelyet a túlsúlyosságról szóló amszterdami konferencián terjesztettek elő.

A megállapítás egyaránt vonatkozik a legkülönbözőbb intellektusú, vagy társadalmi-anyagi helyzetű férfiakra, és Malin Kark, a stockholmi Karolinska intézet kutatója szerint valószínűnek tűnik, hogy a fiatal nők a párválasztásnál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a külső megjelenésnek, mint más jellemvonásoknak.

A felmérésben több mint 500 ezer, 1951 és 1961 közötti svéd férfi vett részt, és kiderült: a már 18 évesen is kövéreknek 1991-ben 46, 2004-ben 45 százalékkal volt kisebb esélyük a nősülésre, mint jó kondícióban lévő férfitársaiknak. A súlyfelesleggel rendelkező, ám elhízottnak még nem mondható 18 éveseknek is kevesebb a sanszuk, de ez 1991-ben 10, 2004-ben 9 százalékkal volt alatta az átlagnak.

A túlsúlyosság bélyege hosszú ideig elkíséri tehát azokat, akik már fiatalon ebben szenvednek és ez kihat szakmai előmenetelükre épp úgy, mint emberi kapcsolataikra - vélekedik Malin Kark, aki szerint, bár az ő felmérésük erről nem szólt, az elhízott fiatalok többsége felnőttként is az marad.

Ugyancsak az amsterdami tanácskozáson került napirendre a dijoni Európai Ízléstudományi Központ tanulmánya, amely szerint az elhízás oka lehet a rossz alvás. Felmérésükből az világlott ki, hogy egy rossz éjszaka után az emberek általában szokásos kalóriamennyiségüknél 22 százalékkal többet visznek be.

Megállapították azt is, hogy az éhségérzés erősebb azoknál, akik előző éjszaka csak négy órát aludtak, mint azoknál, akik nyolc órát töltöttek alvással. A maastrichti egyetem kutatói pedig azt mutatták ki, hogy azok a fiatalok, akik kamaszkorukban rossz alvók lettek, inkább gyarapodtak súlyban, mint azok, akik jól alszanak.

Mérgező szülők

Párkapcsolatai rendszeresen kudarcba fulladnak? Fél az intimitástól, esetleg túlzottan ragaszkodik partneréhez? Problémái vannak az önérvényesítéssel vagy folyton lázad mindenki ellen? Hogyan neveli gyermekét? Úgy bánik vele, ahogyan a szülei tették önnel vagy pont az ellenkezője? Sokan nem is gondolnák, hogy a fenti kérdésekre a válasz a szüleinkben keresendő.

Társadalmunkban kevés olyan ember van, akik felnőttkori problémáikat kapcsolatba tudják és merik hozni egykori szülő-gyerek viszonyukkal. Legtöbben egyszerűen nem tulajdonítanak jelentőséget ennek, főként a szülő kényszerű idealizálása miatt. Amennyiben feladjuk a szüleinkhez való kritikátlan lojalitást, akkor tudunk csak elindulni az úton: tudatosítani, majd feldolgozni a múlt értelmetlen, káros szülői üzeneteit.

Tökéletes szülő nem létezik, senki sem képes a nap minden percében érzelmileg rendelkezésre állni, de nem is kell. Teljesen normális dolog, ha a szülő néha rákiabál gyermekeire, vagy idegesebb a kelleténél. Időnként minden szülő túlzottan korlátozóvá válik, vagy elfenekeli a gyerekét. Nem ezektől a botlásoktól válik az ember kegyetlen vagy alkalmatlan szülővé. A legtöbb gyerek képes feldolgozni az alkalmankénti dühkitöréseket, ha mellette sok szeretetben és megértésben részesül. Ha a családra a nyílt és őszinte kommunikáció a jellemző, ha bármit megkérdezhet a gyerek, és kérdésére válasz is érkezik. Azonban az olyan szülő, akinek negatív viselkedési formái állandóan és túlnyomórészt jelen vannak a gyerek életében, sérüléseket okoz. Az ilyen szülők által okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét a gyerek egész lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is.
A mérgező szülők kifejezést Susan Forward amerikai családterapeuta használja, azonos című könyvében. Szerinte, ha valaki ilyen szülők felnőtt gyereke, sok mindent tehet, hogy megszabaduljon bűntudattal és kétségekkel terhelt torz örökségétől. Bizakodni kell, de nem azzal a hiú várakozással, hogy szülei megváltoznak, hanem hogy ő lesz képes lelkileg kiszabadulni az óriási és romboló hatás alól. A könyv jelmondata az alábbi: "Nem felelős azért, amit védtelen gyerekként önnel tettek! Felelős azért, hogy most tegyen pozitív lépéseket, és kezdjen valamit ezek hatásával!"

Susan Forward megrázó példákon keresztül mutatja be, milyen sérüléseket okoz a gyerek lelkében a destruktív szülői magatartás. Azokról a szülőkről szól, akik gyermeküket valamilyen módon megakadályozták az őket megillető, önálló és önmagáért felelős életvitel kialakításában. A pszichológusnő könyvével megdönti a kultúránkban tabuként jelen lévő, "szent és sérthetetlen szülő" mítoszát. A negatív szülői üzenetek skálája széles: a ridegségtől, elhanyagolástól, veréstől kezdve a rafinált szülői manipulációkon keresztül egészen a szexuális zaklatásig. Olyan súlyos dolgok szerepelnek a bűnlajstromban, mint a gyermek önállóságérzésének tudatos aláásása, vagy a gyermek életébe történő állandó szülői beszivárgás, netán a szülő saját életének felelősség-átruházása a gyerekre. Terapeutaként a jellegzetesebb romboló típusokról gazdag tapasztalati anyagot gyűjtött össze a szerző.

Az alkalmatlan szülők nemcsak hogy képtelenek kielégíteni gyermekük szükségleteit, de sok esetben elvárják, sőt megkövetelik, hogy a gyerekek viseljék a szülők gondját. Amikor a szülő saját teendőit a gyerekre kényszeríti, a családi szerepek összemosódnak eltorzulnak vagy felcserélődnek. Arra kényszerül, hogy túl korán felnőjön, és ezzel megfosztják gyerekkorától. Mini-felnőtté kell válnia, hogy a családot egybetartsa.

Az irányító szülők gyermekeiket nem bátorítják cselekvésre, próbálkozásra, felfedezésre, boldogulásra és kockáztatásra. Aggódó, rettegő szülők túlzott irányítása gyakran magukban a gyerekekben is aggodalmat és rettegést vált ki, soha nem képesek kinőni a szülői útmutatás és irányítás igényét. Ennek következtében szüleik továbbra is bitorolják, manipulálják, és nemegyszer uralják életüket. Ezek a szülők kórosan rettegnek az "üres fészek szindrómától": a veszteség elkerülhetetlen érzésétől, amelyet minden szülő átél, akinek a gyerekei végleg elhagyják az otthont. "A javadat akarjuk", "ezt érted tesszük" kifejezések mind ugyanazt jelentik: "Azért teszem ezt, mert annyira rettegek, hogy elveszítelek, hogy még arra is kész vagyok, hogy boldogtalanná tegyelek" - persze mindezt nem tudatosan. Minden szülő addig irányítja gyerekét, amíg az nem képes ura lenni a saját életének.

Az alkoholisták családjában felnövő gyerekek hamar megtanulják, hogy az alkoholizmus nagy titok. A külvilág felé a család magára ölti a "minden a legnagyobb rendben" mázát. A gyerekre nézve a normális család látszata különöse romboló hatású, mert arra kényszeríti, hogy letagadja saját érzéseit és észleléseit. Torz lojalitásérzet alakul ki benne, felnőttkorára elvakult lojalitása destruktív motívumként uralja tovább az életét. Az ilyen szülők gyerekei megtanulják, hogy akiket szeretnek, kiszámíthatatlanok, ezért gyakran rettegnek attól, hogy egy másik emberhez közel kerüljenek.
Talán a legkegyetlenebb és legmegmagyarázhatatlanabb emberi magatartás a szexuális erőszak. Az áldozat kiszolgáltatott, nincs hova, kihez menekülni. Az ilyen áldozatok arra kényszerülnek, hogy elrejtsék a családi rendszer abnormalitását, egész életükben hordozzák a családi titkot. Ám ha bátran segítséghez fordulnak, képesek lehetnek visszanyerni méltóságukat.

Susan Forward nem bosszúra buzdít a szülői tévedések megtorlása gyanánt. Csupán hangsúlyozza, hogy a felismerés félig-meddig gyógyulás is, és a felfedezés kezelhetőbbé teszi az eddig homályba burkolódzó összefüggéseket, segíthet szembenézni a szüleinkkel való közös múltunk árnyékos oldalaival, hogy rádöbbenhessünk bizonyos szülői üzenetek máig tartó kihatására a mindennapi életünkre. Hosszabb távon talán hozzásegít a rejtett sérelmek felfedezése után a tudatos megbocsátáshoz, s így egy boldogabb felnőtt léthez. Az önismeret útján járó felnőtteknek nem könnyű, de lelki egészségük érdekében érdemes. Valahol el kell kezdeni, és első lépésként jó kapaszkodóul szolgál ez a könyv.

Emberi játszmák

Előre megírt forgatókönyv szerint történnek vitái házastársával, főnökével, gyerekével? Ugyanazok az elcsépelt mondatok hangzanak el? Akkor szinte biztos lehet benne, hogy játszmáról van szó. Az intim kapcsolatok létfontosságúak számunkra, de kockázatot is rejtenek, ezért néha félmegoldásokkal, például játszmákkal helyettesítjük őket. Eric Berne 1964-ben íródó könyvében e játszmák szerkezetét, mögöttes indítékait és ellenlépéseit ismerteti azzal a céllal, hogy hozzásegítsen bennünket az intimitás, közvetve az autonómia eléréséhez.

Eric Berne, a tranzakcionális analízis atyja, könyvében azzal szembesít bennünket, hogy a valódi intimitást nyújtó kapcsolatok helyett különféle pótlékokkal érjük be nap, mint nap. A könyvet eredetileg szakembereknek szánta, de a kötet rövid időn belül bestselleré vált, és a laikusok körében egyaránt nagy népszerűségnek örvend. Valószínűleg a szellemes meglátások, és az érthető megfogalmazás segítette Berne könyvét a siker útján.
A szerepek, a tranzakciók és az ezekből felépülő ún. játszmák hozzátartoznak az élethez, gördülékenyebbé, érdekesebbé, szórakoztatóbbá teszik. Akkor van baj, ha valaki berögzül szerepeibe, és valamelyik játszmáját életre-halálra kezdi játszani.

A tranzakcióanalízis nevű modell lényege, hogy az emberek az egymás közötti társas kapcsolataikban lényük különböző részeivel fordulnak egymás felé. A mindnyájunkban fellelhető Felnőtt, Szülő és Gyerek beszél, ragaszkodik, szeret, vagy éppen veszekszik a másikban fellelhető Felnőttel, Szülővel és Gyerekkel. Könnyű belátni, hogy így már két ember esetében is kilencféle kapcsolat jöhet létre. Eric Berne szerint egész életünkben játsszuk különféle szerepeinket: a férj a mindent tudó Szülő pózában oktatja ki az értetlen Gyereket játszó feleségét a térkép használatáról, majd ugyanez a feleség másnap a munkahelyén tökéletesen alakítja a Felnőttet, aki nem hagyja, hogy férfi kollégái lenézzék.

A 3 énállapot között pillanatról pillanatra válthat egy adott személy. Az énállapotok gyakran ellentétbe kerülnek egymással, és erősen különböznek egymástól.

A különbözőségük abban áll, hogy melyiknek, milyen feladata van az emberben: A felnőtt a legfontosabb, a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen, adatokat dolgoz fel, számításokat végez, az ember ezek segítségével birkózhat meg sikeresen a külvilággal. A felnőtt dolgozza fel a tapasztalatokat is, valamint kontrollálja a másik két én-állapotot is, a gyermeket, mely az intuíciók, a spontán hajtóerők és az alkotókészség gyűjtőfogalma, valamint a szülőt, amely a valódi apaság, anyaság sikeréért felelős, és bizonyos válaszokat automatikussá tesz, ezzel időt és energiát takarítva meg. A felnőtt ezáltal mentesül az alól, hogy mindenféle apróságban újra és újra döntenie keljen, a fontosabb dolgokra koncentrálhat, a rutint hagyhatja a szülőre. A három énállapot egészséges egyensúlya adja ki a teljes embert.

Berne elgondolása szerint minden szervezetnek optimális mértékű ingerlésre van szüksége, máskülönben elsorvad. Ennek az ember esetében is a simogatás (szexualitás) a legelőnyösebb formája. Társadalmi szabályaink azonban a simogatásnak gyakran csak absztraktabb módozatait teszik lehetővé, olyanokat, mint például a dicséret, vagy mikor az utcán mosolyogva ránk köszön valaki. A tranzakcióban résztvevő felek általában a kapott simogatások maximalizálására törekednek. Ha mindezt - akár önmaguk előtt is - rejtetten, nyereségvágyból teszik, játszmát játszanak. A szocializáció nagyrészt abból áll, hogy elsajátítjuk környezetünk nemzedékről-nemzedékre szálló játszmáit. Az ideális állapot, az autonómia viszont ezzel ellentétes folyamat eredménye. Úgy érhető el, hogy felismerjük, milyen játszmákat játszunk, és megszabadulunk tőlük.

A tranzakciók rendszerint sorban zajlanak le. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgoknak megvan a maga rituáléja (pl. az udvarlásnak) vagy megvan a maga eljárása (pl. munka). Ezeket nehéz megváltoztatni, de nem lehetetlen. A játszma mindig egy meghatározott cél felé viszi az egyént, nemegyszer ismétlő módon, legtöbbször trükkös lépések sorozata révén, a rejtett cél elérése érdekében. A különbség a játszmák, az eljárások és a rituálék között az, hogy a játszma mindig rejtett jellegű és nyereségvágy jellemzi. Az eljárás lehet sikeres, a rituálé hatékony, az időtöltés hasznot hajtó, és bár mind versengést szül, de mivel mindhárom nyílt, kimenetelük sosem drámai, nincs bennük konfliktus. A játszmák alapvetően tisztességtelenek, kimenetelük nem csupán izgalmas, de drámai jellegű is lehet. A játszma általában a szülői és a gyermek állapot között játszódik le. A tranzakciókban ez nem feltétlenül a gyermeknevelésre vonatkozik, lehet például egy házasságban is ilyen, munkahelyen, baráti kapcsolatban.

Normális társadalmi körülmények között minden játszmának fontos, talán döntő hatása van a játékos, játékosok sorsára, mint például az „alkoholista", az „adós", a „most rajtacsíptelek, te gazember!", a „rúgj belém", az „ennek is te vagy az oka" típusú játszmák, illetve ezek főbb változatai. Az effajta "életjátszmák" évek, esetleg évtizedek során nyerik el végső formájukat, a tőlük való megszabadulást sem lehet egyik napról a másikra remélni.

Berne a ráismerés öröménél többet is kínál, az elemzések és az antitézisek bemutatásával megkönnyíti, hogy ne csak magunkat, de másokat is letéríthessünk a játszmák kényszerpályáiról. Mielőtt azonban az utóbbi műveletre vállalkoznánk, idézzük magunk elé a szerző figyelmeztetését: nem mindenki, nem minden helyzetben képes az intimitásra.

Aki felismeri, hogy a könyvben szereplő valamelyik szerep ráillik, megtette az első lépést a játszmamentes, valódi intimitásra, őszinteségre, hiteles kommunikációra épülő párkapcsolat felé. A folytatás persze nem lesz könnyű, sőt komoly akadályokkal kell számolni. Gyakran a házasság végét jelenti, ha az egyik szereplő véget vet a játszmának.

Amikor a szülő hazudik

A gyerekek tökéletesen tudják, ki hazudik. Nincs ebben semmi misztikus, azért tudják, mert az ember, eredendően, megszületvén, nem tudja, mi a hazugság, a természetes dolgokat elfogadja, tényként kezeli, éles logikai érzéke viszont azonnal jelez, amikor két „tény" ellentmond egymásnak:

Például egy, hogy a Mikulás teszi a csizmába a csokit, és kettő, hogy apa tette be a csokit a csizmába, mert véletlenül megláttam. Mivel azt az állítást, hogy a Mikulás teszi be a csokit, az apa mondta, a gyerek úgy reagál erre az ellentmondásra, hogy amit apa mondott, az nincs rendben, hiszen a két állítás egyszerre nem lehet igaz, mert ez logikátlan lenne. Ha az apa nem csak azt hazudja, hogy a Mikulás hozza a csokit, hanem kijelentései más esetekben is kikezdik a gyerek logikai érzékét, a gyerek meghozza azt a következtetést, hogy apa állításai nem mindig felelnek meg a valóságnak és belátja, hogy ha az apa mond valamit, azt nem kell 100%-ig komolyan venni.

A gyermek akkor kezd hazudni, amikor az érdeke megkívánja. Tudja, hogy ha rossz fát tesz a tűzre, pl. eltör egy poharat, akkor ezért a szülők haragszanak rá, ingerültek lesznek és esetleg valamilyen kedvezményt, ajándékot, pl. csokit megtagadnak a gyerektől. Ekkor, mivel a gyerek tisztában van azzal, hogy a hamis állítás természetes, hiszen apa is gyakran él a módszerrel, azt mondja, hogy nem ő törte el a poharat, hanem a Mikulás. Mivel azonban apa már régi motoros a szakmában, ilyen állításnak nem dől be, közli a gyerekkel, hogy hazudott, mert Mikulás nincs is, ő nem törhette el a poharat. A gyerek tehát levonja azt a tökéletes következtetést, hogy ahhoz, hogy ne derüljön ki az igazság a pohár ügyben, rafináltan kell hazudni. Természetesen a gyermek elméje éles, mint a penge, innentől kezdve könnyen átveri a szülőt, még az sincs kizárva, hogy a gyerek bebizonyítja, hogy mégis van Mikulás. Mint ahogy, tegyük hozzá, van is.

A San Diego- és a Toronto Egyetem kutatói „nevelési célzatú hazugságnak" nevezik azt a jelenséget, amikor a szülők elvárják gyermeküktől az őszinteséget, ők maguk azonban gyakran hazudnak a gyerekeknek, hogy így befolyásolják viselkedésüket és érzelmeiket. A kutatási eredmények szerint a szülők igen gyakran füllentenek gyerekeiknek. Úgy gondolják, ha igazat mondanak, a gyerek nem fekszik le időben, nem szokik le a cumiról és nem mos fogat. Még azok a szülők is hazudoznak gyermekeiknek, akik amúgy kiemelt szerepet tulajdonítanak a szülő-gyerek kapcsolatban az őszinteségnek. Vajon miért? Mert a szülők, mikor gyerekek voltak, ugyanezt tanulták szüleiktől. Akármilyen nehéz is, meg kell törni ezt a láncot, mert nem várhatjuk el a gyerekünktől, hogy igazat mondjon, ha mi magunk sok esetben hazudunk neki. Márpedig az az információ, például, hogy a gyerek hol, kivel és meddig marad távol a családi fészektől, életbevágóan fontos lehet, például egy tizenéves esetében, aki vagány, drogmámoros társaságban kívánja eltölteni az éjszakát, majd a legvagányabb, ittas haver mögé felül a motorra, hogy hamar hazaérjen. A hazugság megfosztja a szülőt az ilyen fontos információktól, ráadásul, amikor a gyerek igazat mond, azt se hiszik el neki. Vannak kegyes hazugságok. Ha például nem tetszik a gyerek rajza, és ha ezt megmondom neki, többet nem akar majd rajzolni, ezért azt hazudom neki, hogy tetszik. Ilyen esetben sem kell hazudni. Ha nem mondjuk el, hogy nem tetszik, attól még nem hazudtunk, ráadásul nincs az a gyerekrajz, amelyikről ne lehetne pozitív kritikát mondani. Szépek a színek és látszik, hogy sokat dolgoztál rajta. Ha hazudunk a gyereknek, végső soron azt a meggyőződését is aláássuk, ami a legalapvetőbb gyermeki felismerés: hogy a világ csodálatos.