Harminc felett nehezebb teherbe esni

A harmincas, negyvenes éveikben gyermeket kívánó nők teherbe esési nehézségét az magyarázhatja, hogy petesejtkészletük szinte kimerül - közölte szerdán kutatók tanulmánya alapján a The Telegraph című brit lap.

Modellvizsgálatunk az mutatta, hogy a nők 95 százaléka 30 éves korára már csak 12 százalékát őrizte meg maximális petesejtkészletének, 40 éves korra pedig már csak három százaléka marad meg" - mondta el Hamish Wallace, a PLoS One című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány társszerzője.

Születéskor átlagosan 300 ezer petesejtje (primer oocitája) van a nőknek, ám ez a készlet azonnal fogyásnak indul, a mostani kutatás eredménye szerint nagyobb ütemben, mint azt korábban feltételezték. A kutatók szerint hibás az a gondolkodás, hogy amíg rendszeresen érik meg petesejt, addig állandó marad a nők termékenysége.

A tanulmányhoz a St. Andrews és az Edinburghi Egyetem munkatársai 325 különböző korú amerikai és európai, köztük brit nő termékenységi adatait elemezték. A kutatás azt is felfedte, hogy hatalmas különbség van a nők "petefészki tartalékának" méretében. Egyes nőknek két milliónál is több petesejtje volt, míg másoknak alig 35 ezer.

A szakemberek felhívják a figyelmet arra, hogy harmincas éveik közepétől a nők termékenysége jelentősen hanyatlik, a visszaesés üteme pedig igen egyedi, ezért sokaknak már túl késő lehet a gyermekvállalás. Néhány orvos azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a termékenység rendszeres szűrését bevezessék az érintettek számára.

Ha nem jön a baba

Ha egy férfi és egy nő fizikailag egészséges nincs akadálya annak, hogy gyermekük szülessen. Azonban az utóbbi időben gyakran hallani olyan házaspárokról, akik szeretnének gyereket, fizikailag is egészségesek, mégis próbálkozásaik kudarcba fulladnak, valamilyen oknál fogva elkerüli őket a gyermekáldás.

A párok nagy részében fel sem merül, hogy pszichésen is fel kell készülni a családalapításra. A teherbeesésnek pedig nemcsak testi, de lelki gátjai is lehetnek.

Pszichológusok azt vizsgálták, hogyan reagálnak gyermeket váró, illetve úgynevezett funkcionálisan meddő párok - azaz testileg egészségesek - standard szimbólumokra, vagyis egy-egy ún. hívószó elhangzásakor, mi jelenik meg lelki szemeik előtt. A testileg egészséges meddő párok egészen másként reagáltak, mint az új jövevényt már várók. Reakciókban következetesen megjelentek a gyermekkori zavarokra, valamint a párkapcsolati problémákra utaló jelek. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy a sérült lélek is gátolhatja, hogy megfoganjon egy új élet, tehát nagyobb esélyük van a gyermekáldásra azoknak, akik tiszta fejjel vágnak bele a családalapításba.

Ha komolyabban belegondolunk nincs semmi meglepő abban, hogy lelki probléma is állhat a meddőség hátterében, hisz, ahogy a betegségeknek, egyéb testi elváltozásoknak is lehetnek lelki okai, ugyanúgy a rossz párkapcsolat, feldolgozatlan gyermekkori sérelmek, frusztrációk is kihathatnak a termékenységre. Sajnos a legtöbb pár nem tulajdonít jelentőséget a lelki problémáknak, nem gondolják, hogy nagymértékben befolyásolhatja a fogantatást. Ezért amikor hónapok, évek múlva sem érkezik meg az utód, a párok végső elkeseredésükben belevágnak a lombikbébi-programba. A legtöbb esetben sem nekik, sem pedig a kezelőorvosuknak nem jut eszébe, hogy kiderítsék, vajon nem pszichés problémák állnak-e a sikertelen teherbeesési kísérletek hátterében, és vajon valóban érdemes-e súlyos összegeket fizetni a mesterséges megtermékenyítésért.

Ellenpéldák azért akadnak. Almási Tamás Sejtjeink című dokumentumfilmje két és fél éven át követi három pár sorsát, a gyermekért folytatott küzdelmüket. A néző tanúja lehet a mesterséges megtermékenyítés módjának, a párok érzelmi hullámzásának, a sikernek és a kudarcnak egyaránt. Az egyik pár, Györgyi és Karcsi negyedik beültetése sem sikerül, aztán csodák csodájára, mikor már a film elkészül, kapja a hírt a rendező, hogy Györgyi természetes úton teherbe esett. Hiába, a sors kiszámíthatatlan. De az biztos, hogy a sikerhez vezető úton a test és lélek harmóniája az egyik legfontosabb alappillér.

Házasság utáni elszámolás

A válás kellemetlen dolog, aki már túlesett ilyesmin, az tudja, hogy nehezen javuló, durva betegségre emlékeztet. Szerencsére a betegség nem gyógyíthatatlan, csak fájdalmas, kellemetlen szövődményekkel jár, és sokszor maradandó károsodást okoz, mint például a megszaporodó ősz hajszálak.

Amikor az útkereszteződésben a férj jobbra megy, a nő pedig balra, mert valamelyikük, vagy mind a ketten így döntenek, akkor sajnos nagyon kevesen integetnek nevetve a másiknak, hogy isten áldjon, jó utat, majd írj, mi van veled. Sajnos nem, a legtöbben átkozódva, fenyegetőzve szívükben örök haraggal búcsúznak. Vajon miért?

Elvesztünk valamit, ami egykor, szebb napokon nagyon jó volt nekünk és félünk, hogy ezután nagyon rossz lesz. Egyedül maradunk, ilyen csodálatos férfit/nőt már sose találunk. A népi bölcsességben, hogy fiam, egy nő miatt sose sírj, óriási igazság van, és fordítva is igaz, lányom, egy férfi miatt sose sopánkodj. Majd jön a következő. Hacsak nem akarunk egyedül maradni, biztosak lehetünk abban, hogy jön a következő. Két alapos okunk van ezt feltételezni: egy, nem vagyunk méltatlanok mások szeretetére, és kettő, mások se méltatlanok a mi szeretetünkre.

Arra gondolni, hogy a világ legcsodálatosabb embere az, aki éppen most hagy el minket, és a többi ember a nyomába se érhet, finoman szólva is súlyos tévedés. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a legnagyobb kincset vesztette el, amit csak ebben az életben megtalálhatott. Nagyon szűk az a látókör, amiben csak az én férjem/feleségem igazán értékes, és az ilyen szűklátókörűség oda vezet, hogy ha szembejön velünk az igazi nagy kincs, észre se vesszük. Márpedig igazi nagy kincs van bőven, jó, nem pontosan olyan, mint amilyen az én feleségem/férjem volt, de aki csak az aranyat szereti és az ezüstöt meg a gyémántot, ezért kidobja, azt még a legutolsó kincsvadász vagy ékszerész is kineveti.

Az útkereszteződésben az a kérdés is felmerül, hogy az eddig közösen cipelt poggyászt (házat, kocsit, TV-t, bankszámlát) ki vigye tovább, mielőtt igazságosan elosztják azokat. Felmerül továbbá, hogy mi legyen a gyerekkel/gyerekekkel, ki nevelje, ki hogyan láthassa, ki vigye óvodába, iskolába, egyetemre. Az ügyvédek körében van egy szólás, miszerint nincs jó szerződés, csak jó szerződők. Minden szerződést fel lehet rúgni, le lehet tagadni, meg lehet támadni, de a jó szerződőknek elég, ha mosolyogva, udvariasan megbeszélik, hogy ezentúl mi lesz. Az a jó a homo sapiens, azaz a bölcs ember semmilyen egyéb állatfajra nem jellemző elméjében, hogy bármikor gondolhat bármire. Arra is, hogy egy dolog jó és arra is, hogy az a dolog rossz. Gondoljunk csak bele! Bármilyen agyafúrtnak is tűnik ez az eszmefuttatás, a modern pszichológia, sőt minden vallás ugyanezt tanítja: minden éremnek két oldal van, így például a válásban is ugyanannyi a jó, mint a rossz. Miért ne néznénk a jó oldalát? Hogy az élet állandó változás, és minden változás izgalmas jó, és izgalmas rossz újdonságokat hoz közelebb hozzánk. Elválni egy csodálatos embertől, még ha most nagyon haragszom is rá, rettenetesen fájdalmas tapasztalat, de vigasztaljon az, hogy ha nem válnék most el tőle, nem ismernék meg miatta egy másik, új és legalább ugyanolyan szép szerelmet, legyen az bármi is, nem csak férfi/nő ebben a világban.

Jobb válni mint megijedni?

Mi értelme lehet a világ-, vagy ha úgy tetszik az evolúció rendjében, hogy egy férfi és egy nő, miután felnevelték a gyerekeket és jóban-rosszban együtt voltak, elváljanak egymástól? A legegyszerűbb válasz: a nők túlnyomó részben negyven év felett már nem hozhatnak létre utódot, míg a férfiak, sok esetben még hetven éves koruk felett is képesek ugyanerre. Ha valakinek ez az egyszerű magyarázat nem lenne elég, olvasson tovább.

Statisztikák szerint egyre gyakoribb, hogy a házasok idős korukban válnak el, és többnyire azért, mert a majdnem üresen maradt fészekből a férjek új fészkek felé kacsingatnak. A kapuzárási pániknak is becézett effektus szerint a férfi, hogy még utoljára kipróbálhassa magát, ilyen súlyos, drasztikus lépésre is képes elszánni magát. A kérdés tehát nem az, hogy mi értelme lehet ennek a világ rendjében, hanem az, hogy mindez a nő számára miért rossz? A felnőtt gyerekeknek is nyilván azért rossz, mert azt hiszik, hogy az anyjuknak rossz. Milyen önző is az apu, akinek ez az egész nagyon jó lehet, hiszen ha nem lenne olyan jó, nem tenné ezt velünk és anyával. De ha apunak jó, anyunak miért nem jó az, hogy apunak ennyire jó? Mert egyedül marad? Kinek kell már egy ilyen vénasszony? Ha evolúciós szempontból nézzük, feminista körökben akármilyen népszerűtlen lenne is a válasz, az „öregasszony" csak olyan férfinak kellhet, aki egyedül neveli a gyerekét, és ehhez szüksége van egy másik nevelőre. Azok a férfiak, akik még lehetnek apák, nem keresik az ilyen „öregasszonyok" társaságát.

Csakhogy az emberré válás zseniális evolúciós programjában ott van az is, hogy minket, embereket már nem csak az evolúció irányít, hanem egyre több esetben mi irányítjuk őt. Közös célunk lehet magasabb rendű, mint az egyéni. Az egyéni cél, hogy a saját gént örökítsük tovább, fenntartva az ÉN-t a távoli jövőben is. A közös cél ellenben az, hogy a nagy egész, az emberi faj maradjon fenn, és lehetőleg úgy, hogy unokáinknak nem hogy rosszabb, de még kellemesebb és gazdagabb életük legyen. Ha ebből a szempontból közelítek, minden nagy vallás felismeréséhez jutok: hogy evolúciós pályánk következő állomása az legyen, hogy egyéni célunkat, boldogulásunkat más egyének boldogságában találjuk meg. Ha a célom, hogy boldoggá tegyek mást, az emberiség máris eggyel, velem, boldogabb. Minél több ember ismeri ezt fel, az összes ember annál boldogabb.

Ha ebből a szempontból nézzük az idősebb korúak válásainak problémáját, akkor a feladat még egyszerűbb: a férfi, mikor el kívánja hagyni felnőtté vált gyermekeinek anyját - és fordítva, az anya, akinek elköszönőben van a férje - kérdezze meg magától, hogy hány ember lesz boldogabb és hány boldogtalanabb, ha így, vagy amúgy döntök, és válassza azt az utat, ahol ez a szám nagyobb.
És végezetül, már csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól, ha férfiak vagyunk: ki érdemel több boldogságot a részünkről? Az, akit negyven évig szerettem, aki a génjeimet segített átörökíteni, avagy az, akit két hete ismerek, és olyan szép fiatal, hogy nem bírok magammal? Sajnos azonban, mivel az evolúció rendkívül ügyes taktikus, erre a kérdésre válaszolni szinte lehetetlen.