Evolúció és fajfenntartás

Az emberi faj az evolúciótól azt örökölte, hogy a szex a nőknek azért kell, hogy gyerekük legyen egy férfitól, és a férfiaknak azért kell, hogy gyerekük legyen egy nőtől. A feladat ugyanis nem más, mint az évmilliárdokkal korábban megszülető élet fenntartása. Az evolúció elsődleges kényszerítő hatása így abban áll, hogy a férfiak és a nők szexeljenek egymással.

Az evolúció azonban ennél az elsődleges akaratnál sokkal fondorlatosabban kényszerít, és másodlagosan azt eszelte ki, hogy a szex rendkívül kellemes dolog, de csak bizonyos esetekben. A szexológia ezekkel a bizonyos esetekkel foglalkozik, mert az a célja, hogy ne csak az elsődleges akarat győzzön, hogy gyerek legyen, hanem a rendkívül energiaigényes utódvállalás élvezetes is legyen. A szexológia fő problémája, amibe gyakran beletörik a bicskája, hogy a férfinak és a nőnek túlnyomó részben más miatt jó a szex, és a kettő összehangolása nem csak tudomány, hanem már művészet (Káma Szútra). Két férfi, vagy két nő, akármennyire is szerethetik egymást, akármennyire is megértik egymást, lehetnek egymáshoz olyan közel, mint az ikertestvérek, akkor se lesz gyerekük, amennyiben, és ezt fontos hozzátenni, a gyerek alatt azt értjük, hogy az, a két fél önző és akaratos génjeinek keresztezéséből születik. Mivel az önző gének akarata, sajnos, sokszor sokkal erősebb a mienknél, marad a legfontosabb kérdés: hogyan tudjuk elérni, hogy azt az örömöt, amit a szex, mint szaporodási játék nyújt, kicselezve a fajfennmaradási szükségszerűséget, minél többször és minél fokozottabban éljük át?

Az erre a kérdésre adott válaszokkal könyvtárakat zsúfoltak tele, és bár van köztük sok figyelemre méltó válasz is, a bőség zavarba ejtő. Jared Diamond, a California Egyetem világhírű élettanprofesszora például, magyarul is megjelent könyvében (Miért élvezet a szex?) azt írja: „mi emberek, az egyetlen magát racionálisnak nevező állatfaj még mindig az állatszerű viselkedési program kiszolgáltatottjai vagyunk". A kiszolgáltatottság lényege, hogy a férfi és a nő fő, közös célja az utód felnevelése legyen. Tudatosan, vagy anélkül, minden játék erre megy ki. A pszichológiai kutatások tengeréből azonban egy örök érvényű játékszabályt mindenki kihalászhat: az öröm, végső soron, annál nagyobb lesz, minél nagyobb örömet okozunk annak, akin keresztül az örömöt elvárjuk. Így, a szexuális örömre is igaz, hogy hosszú távon az én kielégülésem nem lehet fontosabb a másik kielégülésénél, és fordítva. Abban az esetben, ha ez az egyensúly kibillen, a kapcsolat, ami evolúciós célját tekintve, kivétel nélkül minden esetben, bármilyen furcsa, még a gyermektelen párok esetében is, a fajfenntartást szolgálja, súlyos kárt szenved. Jared Diamond szellemes és izgalmas könyvében, ahol azt a véleményt sejteti, hogy az ember az evolúció első olyan terméke, aki tudatosan befolyásolhatja az evolúciót, arra a végkövetkeztetésre jut, hogy mivel a nemi örömszerzés még a XX. századi tudomány számara is meglepően rejtélyes, a szexualitásban éppen az az egyik legjobb, hogy nem érhetjük meg, mi a jó benne. A szex, levonva az egyetlen, közhelyes és éppen ezért tökéletesen helytálló következtetést, akkor a legjobb, ha kivétel nélkül, számtól és nemtől függetlenül, minden résztvevőnek a legjobb.

A britek szerint mítosz a G-pont

Ikrek kikérdezése alapján mítosznak értékelik brit kutatók a nőknél a G-pont létezését - idézte hétfőn a BBC hírportálja a Journal of Sexual Medicine című szaklap legfrissebb számában megjelenő tanulmány következtetését.

Andrea Burri 1800 nőt kérdezett meg szubjektív élményeiről. A felmérésben részt vevők között egypetéjű és kétpetéjű ikrek voltak.

A szerző abból indult ki, hogy amennyiben az egypetéjű ikerpár egyik tagja tapasztalta a G-pont létét, akkor a másiknak is kellene, hiszen anatómiailag azonosak. Az egypetéjű és a kétpetéjű ikerpárok között nagyjából ugyanolyan arányban fordult elő, hogy a nővérek egyike érezte a különösen ingerelhető G-pontot, a másik pedig nem.

A kutató ezek alapján feltételezi, hogy a különleges erogén zóna, a G-pont valójában csak mítosz lehet.

Egy szexológus szakember azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy a különböző partnerekkel más és más a szexuális élmény, ezért téves lehet a szubjektív beszámolókon alapuló tudományos értékelés.

Szex nyáron szex télen

Vajon napsütésben, szép időben, vagy hideg, nyirkos évszakban nagyobb-e a szexuális étvágy? Van-e egyáltalán köze a meteorológiának a libidóhoz? Vagy az időjárás és a szex közötti összefüggés nem több mint a híres, szakállas viccben a tér és az idő között? (Mi a tér-idő elmélet? Minél jobb idő van, annál többen vannak a téren.)

A hormonok, amik a sejtek kémiai gyárait irányítják, a szex kémiáját is meghatározzák. Szikrázó napsütésben a pigment sejteket aktiváló hormon, amit MSH-nak kereszteltek, és aminek köszönhetően lebarnulunk az erős fényben, a szexuális magatartást is befolyásolják, mégpedig, furcsa módon, csak a nőkét. Sötétben, borongós téli estéken az MSH azonban a nőkben is úgy alszik, mint a medve, tavaszig.

Az éltető fény szerepe más hormonok esetében is megfigyelhető. A szerotonin szintén befolyásolja a szexet, és nem csak a nőkét. A szerotonint nem véletlenül hívja a népnyelv boldogsághormonnak, az agyi szinapszisoknál szerepet játszó, az idegsejtek közötti jó kommunikációt elősegítő hormon mennyisége szintén erős napfényben nő meg, előidézve, hogy elménk szélesebb spektrumon kapcsolódjon a világhoz - hiánya a külvilágtól való eltávolodást, bezárkózást, súlyosabb esetben depressziót okoz. A szerotonin hatására szebbnek látjuk a szépet, kívánatosabbnak a kívánatosat, így a szexet is. Éppen az ellenkezője történik télen, sötétben, a melatonin nevű hormon lép akcióba. A melatonin a szerotoninból lesz, és feladata, hogy az elme felkészüljön a pihenésre, végső soron az alvásra. Hiánya kialvatlansághoz, hosszú távon korai öregedéshez vezet. Így, bár szervezetünk egészségéhez nélkülözhetetlenül fontos anyag, a libidót, rövidtávon, jócskán csökkenti. A szerotonin és a melatonin szerepe tehát, bár csupán elsődleges szempontokból, fontos a szexualitásban.

Valóban igaz, hogy a nyári fény és a téli sötét jelentősen csökkentheti vagy növelheti a nemi élet iránti vágyat, azonban ezt a hatást csak elsődleges szinten vehetjük komolyan. Mint kiderült, a fény hatása az emberi elmére a nyitottság, a világ iránti érdeklődés, a pozitív beállítottság tekintetében elsődleges. A fény, ami gazdag képet rajzol elénk, ami bevilágítja a gyönyörű részleteket, ami erőt és energiát képvisel, az embert a külvilág felé fordítja, és mivel a külvilág csodálatos, az ember egyszerűen jól érzi magát. Márpedig, ha az ember jól érzi magát, a többi állatfajhoz hasonlóan, szívesebben szaporodik. A sötét, mindezzel ellentétben, de tökéletesen kiegészítve az ellentétet, azt eredményezi, hogy a világból kevesebbet látunk, eltűnnek a gazdag részletek, a szépség, az energia, és elindulunk befelé, elfordulva a külvilágtól, a belső világ részleteit kezdjük felfedezni. Ilyen állapotban az ember inkább filozófikus, elgondolkodó, álmatag, és a külvilág iránt, így hitvestársa iránt is, alig fogékony.

Az időjárási tényezőknek a ruhaviseletre is hatása van. Nyáron több popsi és más izgató testrész válik láthatóvá, mint, érthető módon, télen. És bár sok férfit a titokzatos, magából keveset mutató nő hoz igazán lázba; és az is igaz, hogy a téli bundában egy rút, kövér férfitestből is kevesebb rútság villan elő, a nagy általánosságot tekintve, az emberek szívesebben közelednek egymáshoz könnyű, nyári ruhában, mint fagyos, ropogó csuklyában és anorákban... bár még egyszer hangsúlyozom, biztos, hogy sokan az ellenkezőjére esküsznek.

Nemek harca a XXI. Században - 2. rész

Minden emberi kapcsolat közül a párválasztás a legintenzívebb visszajelzés arról, mire értékeli a férfi és a nő önmagát. A szexuálpszichológus szerint ma az egyik jellemző probléma, hogy a férfiak nem akarnak szexelni. Régebben ilyen még csak fel sem vetődött. Még 10 éve is az volt a gond, hogy a férfiak állandóan szexelni akartak, a nők meg nem, vagy nem úgy és nem annyit, ahogy a férfiak. Mára ez is megfordult.

A nőknek sokszor mindenféle praktikát be kell vetniük, hogy hulla fáradt férjüket, barátjukat az ágyba csalogassák a tévé vagy a számítógép elől. Valószínű nem a szexhez nincs kedvük a pasiknak, hisz a pornóipar virágzik. A férfiak manapság inkább a virtuális nőt részesítik előnyben, mert az olyan, amilyennek ők akarják. Tökéletes a teste, és nem veszekedik, hogy vidd le a szemetet. Nem vár el tőlük semmit, és bármikor elérhető. Klikk, és már ott is van...

Versenyhelyzet

Férfi és nő verseng egymással az élet minden területén, és ember legyen a talpán, aki képes kiigazodni a kuszaságban. A férfias tulajdonságnak tartott határozottságot, keménységet, "rámenősséget", sőt a kezdeményező viselkedést is egyre gyakrabban látjuk megjelenni női magatartásformaként. A nők ugyanis egyre gyakrabban jelennek meg a férfiak riválisaiként az élet színpadán, ezáltal levetik magukról az egyik legfontosabb női karaktervonást, azt, hogy védelmet, segítséget igényelnek. Elgondolkodtató, hogy a nemek társadalomban elfoglalt helyének változása, illetve a nemi szerepek közötti határvonalak elmosódása nemcsak a helyzetük (például esélyegyenlőségük) javítását szorgalmazó nők, hanem a férfiak számára is olyan probléma, amely hatalmas feszültségekkel jár.

Manapság már egyáltalán nem meglepő, ha egy nő inkább a karriert választja a családalapítás helyett; ha nem várja el, hogy mindent a férfi fizessen az étteremben; vagy ha ő dolgozik és tartja el a családot, amíg férje gyereket nevel otthon. Pár éve óriási robbanás volt a szingli kifejezés, és csak a fejünket kapkodtuk, hogy ki is az a Bridget Jones. És a felszínen egész imponálónak tűnik a szingli életmód nőnek, férfinak egyaránt: nem kell tolerálni a másikat, kompromisszumot kötni, a magunk urai vagyunk.

Az erős, határozott nő szigorúan megkövetel valamit vagy inkább valakit maga mellé: az érzékeny férfit. És el is érkeztünk a szerepcseréhez. A vagány, belevaló csaj, és feminin férfi.

A modern nő és férfi

Ha úgy vesszük a modern nő teremtette meg a modern férfit. Érzékeny, feminin férfiak mindig is léteztek, de nekik ugyanúgy meg kellett felelni a társadalmi elvárásnak, tartsák el és védelmezzék családjukat, miközben az erős és megingathatatlan családapa képét mutatják, aki nem retten meg a kihívástoktól. Az önálló, független nő térhódításával, előtérbe kerültek a gyengéd férfiak.

A modern nő, aki látszólag nem vágyik gyengédségre; nem vágyik rá, hogy eltartsák; és szívesebben tölti idejét a munkahelyén, mint a babakocsi mellett. Akinek nem fontos, hogy jól tudjon főzni, és a gyerekvállalás sem cél, hiszen, ha otthon marad több évre, akkor felvesznek mást a hosszú évek kemény munkájának gyümölcseként kiérdemelt pozíciójára.
Ehhez a nőhöz, pedig az olyan pasi passzol, akinek nem okoz megoldhatatlan problémát egy gyors és egészséges vacsora összeütése, aki tudja, hogy mi a különbség a vízkőoldó és az ablaktisztító között, és nem a gordiuszi csomó története jut elsőként eszébe, amikor egy gyereket ki kell hámoznia a kezeslábasok, pelenkák, és kicsiny kardigánok sűrű erdejéből.

Férfi és nő lassan helyet cseréltek. Sok nő egyszerre próbál helytállni munkahelyen, anyaként, feleségként, és ez bizony feszültséghez, szorongáshoz vezet. A férfiaknál viszont a szerepvesztés okoz súlyos lelki problémákat, amelyek aztán különféle betegségekben nyilvánulhatnak meg.

Nem lehet minden időben, minden szerepben egyaránt jól teljesíteni. Nem arról van szó, hogy álljon vissza a régi patriarchális társadalom, hanem arról, hogy minden nő és férfi képes legyen felmérni, hogy milyen szerepet szánt neki az élet, és ne akarjon széllel szemben menni. Mert sok jó nem sül ki belőle. Ha nem vagyunk a „helyünkön" az hatással van a lelki és fizikai állapotunkra is.
Szakemberek aggodalmukat fejezik ki, hogy vajon jóra vezetnek ezek a változások, nem erőszak-e a természet ellen, ha a férfi melengeti a családi tűzhelyet, míg a nő vadászik. A szélsőséges állapotok biztos, hogy károsak az egyénre és a családra is egyaránt.

Attól azonban valószínűleg nem kell tartanunk, hogy pár száz éven belül a nemek összeolvadnának. A társadalmi elvárások és szerepek igen csekély idő alatt megváltoztak, ez tény, így a korábbi, mondhatni előre leosztott feladatok sem annyira maguktól értetődőek már.

Azonban nem feltétlenül probléma, ha a szerepkörök kicsit keverednek, így ezután mindenki szabadon lehet érzelgős és karrierista, akár egyszerre is, nemtől és életkortól függetlenül: a választás lehetősége a mi kezünkben van.

Csak tudnunk kell jól dönteni.

Nemek harca a XXI. században - 1. rész

Az 1990. évi népszámlálás adatai alapján Magyarországon a lakosság 81%-a élt családban. Ez a szám az utóbbi évtizedben vészesen csökken. Egyre több az egyszülős családok száma, a házaspárok esetében, pedig jelentősen megemelkedett a gyermek nélkül élő házaspárok aránya. A gyermeküket egyedül nevelő szülők számának emelkedése egyben a szociális, mentális problémák, növekedését is jelenti. Szakember szerint soha nem látott méreteket ölt a nevelési tanácsadóknál, pszichológia szakrendeléseken megjelenő kisgyerekek, kamaszok száma, de a felnőtt lakosság körében is tapasztalható a szorongásos megbetegedések illetve a pszichoszomatikus betegségek arányának megnövekedése. Az előbb felsorolt problémák gyökereinek meghatározását szakemberek a férfi-női szerepek markáns megváltozására vezetik vissza.

Szociológusok egybehangzóan állítják, hogy az 1960-as évek második felétől Nyugat-Európából induló jelentős gazdasági és társadalmi változások hatásai szivárogtak be Magyarországra is, amely változások a családok szerkezetének és működésének módosulását előidézték. A társadalmi változások között a legjelentősebb a nők kereső tevékenységében következett be: egyrészt többszörösére emelkedett a kereső nők száma, másrészt kiemelkedtek a szakképzetlenségből, és mind nagyobb hányaduk szerzett olyan végzettséget, ami versenyképessé tette őket a férfiakkal, így partnerükkel szemben is, ezáltal nem fogadták el többé a nekik kijelölt hagyományos szerepeket a családban. Mindez egyre inkább újfajta családi értékeket alakított/alakít ki, amelyek közt kevesebb szerep jut a tradícióknak, a szülői minták követésének, a tekintély tiszteletének, s nagyobb azoknak, amelyek az egyéni autonómia megvalósítása, az individualizáció irányába mutatnak.
Elsősorban ezek a társadalmi változások idézték elő a hagyományos női-férfi szerepek felborulását, módosulását. A szerepek „felcserélődése" magában foglalja, hogy a párkapcsolatok milyensége is erős változásokon megy keresztül.

Tamást nemrég óta ismerem, a gyerekeink egy iskolába járnak. Múltkor beszédbe elegyedtünk, ahogy a buszra vártunk. Három éve váltunk el, de még mindig megy a harc közöttünk - meséli. Arca elgyötört, szeme szomorkás, és ha jól sejtem az utóbbi évben jó pár ráncot a homlokán a válásnak köszönhet. A félórás buszút alatt aztán megosztja velem gyötrelmeit: felesége érzelmileg elhidegült tőle, de nem akart válni. Régi paraszti családból származnak mindketten, a házasság szent intézményként ivódott beléjük. A sok veszekedés, vita után végül Tamás hozta meg a döntést, megismerkedett valakivel, és elhatározta új életet kezd. De képtelen „lemondani" a gyerekeiről. Elvált szülőként is szeretne minél inkább a gyerekek életének részese lenni, nem akarja a vasárnapi apuka szerepét elfogadni, de volt felesége a gyerekekkel való kapcsolattartást folyton lerövidíti, megakadályozza. A régi életet nem tudja lezárni, az újba nem tud beleszokni. A volt feleséggel jártak már pszichológusnál, moderátornál, és persze a bíróságon. Mindketten hajtatatlanok, mindketten a maguk igazát szajkózzák. De mi lesz így a gyerekekkel? Milyen mintát látnak? Milyen férfit és nőt, milyen párkapcsolatot? Ezzel törődnek legkevésbé a szülők...

Hogy valami baj van a társadalom lelki, érzelmi, mentális állapotával, nemcsak a válások nagy száma, a mind kevesebb gyerek születése jelzi, hanem az is, hogy soha ennyi tanulási és viselkedési zavarral küszködő gyerek, fiatal nem volt. Tehát baj van a felnövekvők többségének idegi-pszichológiai állapotával, de az idős, sőt az aktív korosztályhoz tartozók között is egyre több a különféle belgyógyászati betegség, pszichés probléma, a szorongásos panaszoktól a depresszióig. Egy sor súlyos belgyógyászati szív- és érrendszeri, daganatos betegség tekintetében listavezetők vagyunk, nemcsak európai, hanem világviszonylatban is. A gyomor és bélproblémákkal küszködők számáról már ne is beszéljünk. A szociológusok többsége azt állítja, hogy a legfőbb egészségkárosító tényezők: a szegénység, az egzisztenciális bizonytalanság, illetve az ezekkel járó negatív stressz valamint a nemi szerepek, elvárások erőteljes megváltozása.

Merre van a kiút? Jó kérdés!
Valószínű a megoldás ott kezdődik, ahol a kérdés megszületik. Tehát, ha észrevesszük, hogy valami nincs rendjén bennünk, velünk.
A változások az emberi lét elkerülhetetlen, és szükségszerű folyamatai. Reméljük, hogy előbb-utóbb rendeződnek a társadalmi, nemi szerepek, szép lassan minden a helyére kerül, mert ebben a világban, ahol minden a feje tetejére állt, nem csoda, ha hamar fejünkbe száll a vér.

Korkülönbség a házasságban

Dániában, ahol a nők 81, a férfiak 76 évig élnek (hazánkban 78/69) a Max Planck intézet kutatása szerint a férfiak annál tovább élnek, minél fiatalabb nőt vesznek feleségül. Mivel a férfiak a világon mindenütt tovább nemzőképesek, mint a nők, a Sven Drehfal professzor által végzett elemzés következtetései valamennyi monogám életformájú társadalomban levonhatók.

Ha egy férfi 55 évesnél idősebb nővel él együtt, már nem számíthat arra, hogy ettől a nőtől gyereke lehet. Minél fiatalabb feleséggel él együtt, annál később lesz a felesége 55 éves, amikor is a nők túlnyomó része, mintegy 90 százaléka elveszti nemzőképességét (a nők mintegy fele már 50 éves korában). Ha azt feltételezzük, hogy egy férfi, valamennyi emlősfaj hím egyedéhez hasonlóan az utódnemzés céljából él, márpedig ez a végletesen leegyszerűsített magyarázat az alapja minden modern biológiai tárgyú tudománynak, akkor jó okkal jelenthetjük ki, hogy a céljától megfosztott férfi, mivel befejezte küldetését, hamarosan elpusztul. Az önző gének megkövetelik, hogy minden egyéb cél, legyen az akár a legfennköltebb is, ennek az elsődleges célnak legyen alárendelve. Mivel pedig a monogám típusú társadalmi elvárások még manapság sem kedveznek a családon kívüli gyereknemzésnek, és elítélik az olyan férfit, aki félrelép, a férfiakat önző génjük rákényszeríti, hogy ha sokáig akarnak élni, náluk jóval fiatalabb párt válasszanak. Érdekes módon, a Max Planck intézet demográfiai kutatása szerint a nőkre viszont nem igaz, hogy jobban járnak a náluk jóval fiatalabb férjjel, sőt, éppen ellenkezőleg, minél fiatalabb párt választanak, annál kevesebb ideig élnek. Ne feledjük, hogy egy férfi egyetlen ejakulátumában annyi hímivarsejt van (600 millió), hogy azzal, elméletben, a Földön élő valamennyi, arra alkalmas nőt teherbe ejthetné, míg egy nő, élete során 10-20 gyereknél többet nem hozhat a világra - leszámítva például azt a középkorban híressé vált, mindig több ikernek életet adó anya esetét, aki élete során negyvennél több gyereket szült.

A nőknek tehát, biológiai tulajdonságaik szerint, nem ugyanaz a céljuk, mint a férfiaknak, a nők önző génjei nagyobb hangsúlyt fektetnek az utód felnevelésére, ha úgy tetszik, a nők inkább a minőségre mennek, nem a mennyiségre. Ebből a szempontból tekintve a demográfiai szabályszerűséget, a nőnek nagyobb szüksége van egy lelkileg érett, biztonságot nyújtó szilárd támaszra, mint a nála éretlenebb, megbízhatatlan, energiáját a megtermékenyítésre és nem a nevelésre összpontosító hímre.

Bár minden nő számára kétségkívül hízelgő, ha még idősebb korában is felkelti egy nála jóval fiatalabb férfi érdeklődését, biológiai érdekei mást diktálnak. A nők sokkal több energiát fektetnek az unokák nevelésébe is, mint a férfiak. A nagypapák még képesek arra, hogy az unokáknak nagybácsit, nagynénit adjanak, sőt, volt példa arra is, hogy dédnagypapának született gyereke, ám a nők, ha felnevelték fiaikat és lányaikat, génjeik érdekeit már csak az unokák gondozásában képviselhetik.

Harminc felett nehezebb teherbe esni

A harmincas, negyvenes éveikben gyermeket kívánó nők teherbe esési nehézségét az magyarázhatja, hogy petesejtkészletük szinte kimerül - közölte szerdán kutatók tanulmánya alapján a The Telegraph című brit lap.

Modellvizsgálatunk az mutatta, hogy a nők 95 százaléka 30 éves korára már csak 12 százalékát őrizte meg maximális petesejtkészletének, 40 éves korra pedig már csak három százaléka marad meg" - mondta el Hamish Wallace, a PLoS One című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány társszerzője.

Születéskor átlagosan 300 ezer petesejtje (primer oocitája) van a nőknek, ám ez a készlet azonnal fogyásnak indul, a mostani kutatás eredménye szerint nagyobb ütemben, mint azt korábban feltételezték. A kutatók szerint hibás az a gondolkodás, hogy amíg rendszeresen érik meg petesejt, addig állandó marad a nők termékenysége.

A tanulmányhoz a St. Andrews és az Edinburghi Egyetem munkatársai 325 különböző korú amerikai és európai, köztük brit nő termékenységi adatait elemezték. A kutatás azt is felfedte, hogy hatalmas különbség van a nők "petefészki tartalékának" méretében. Egyes nőknek két milliónál is több petesejtje volt, míg másoknak alig 35 ezer.

A szakemberek felhívják a figyelmet arra, hogy harmincas éveik közepétől a nők termékenysége jelentősen hanyatlik, a visszaesés üteme pedig igen egyedi, ezért sokaknak már túl késő lehet a gyermekvállalás. Néhány orvos azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a termékenység rendszeres szűrését bevezessék az érintettek számára.

Ha nem jön a baba

Ha egy férfi és egy nő fizikailag egészséges nincs akadálya annak, hogy gyermekük szülessen. Azonban az utóbbi időben gyakran hallani olyan házaspárokról, akik szeretnének gyereket, fizikailag is egészségesek, mégis próbálkozásaik kudarcba fulladnak, valamilyen oknál fogva elkerüli őket a gyermekáldás.

A párok nagy részében fel sem merül, hogy pszichésen is fel kell készülni a családalapításra. A teherbeesésnek pedig nemcsak testi, de lelki gátjai is lehetnek.

Pszichológusok azt vizsgálták, hogyan reagálnak gyermeket váró, illetve úgynevezett funkcionálisan meddő párok - azaz testileg egészségesek - standard szimbólumokra, vagyis egy-egy ún. hívószó elhangzásakor, mi jelenik meg lelki szemeik előtt. A testileg egészséges meddő párok egészen másként reagáltak, mint az új jövevényt már várók. Reakciókban következetesen megjelentek a gyermekkori zavarokra, valamint a párkapcsolati problémákra utaló jelek. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy a sérült lélek is gátolhatja, hogy megfoganjon egy új élet, tehát nagyobb esélyük van a gyermekáldásra azoknak, akik tiszta fejjel vágnak bele a családalapításba.

Ha komolyabban belegondolunk nincs semmi meglepő abban, hogy lelki probléma is állhat a meddőség hátterében, hisz, ahogy a betegségeknek, egyéb testi elváltozásoknak is lehetnek lelki okai, ugyanúgy a rossz párkapcsolat, feldolgozatlan gyermekkori sérelmek, frusztrációk is kihathatnak a termékenységre. Sajnos a legtöbb pár nem tulajdonít jelentőséget a lelki problémáknak, nem gondolják, hogy nagymértékben befolyásolhatja a fogantatást. Ezért amikor hónapok, évek múlva sem érkezik meg az utód, a párok végső elkeseredésükben belevágnak a lombikbébi-programba. A legtöbb esetben sem nekik, sem pedig a kezelőorvosuknak nem jut eszébe, hogy kiderítsék, vajon nem pszichés problémák állnak-e a sikertelen teherbeesési kísérletek hátterében, és vajon valóban érdemes-e súlyos összegeket fizetni a mesterséges megtermékenyítésért.

Ellenpéldák azért akadnak. Almási Tamás Sejtjeink című dokumentumfilmje két és fél éven át követi három pár sorsát, a gyermekért folytatott küzdelmüket. A néző tanúja lehet a mesterséges megtermékenyítés módjának, a párok érzelmi hullámzásának, a sikernek és a kudarcnak egyaránt. Az egyik pár, Györgyi és Karcsi negyedik beültetése sem sikerül, aztán csodák csodájára, mikor már a film elkészül, kapja a hírt a rendező, hogy Györgyi természetes úton teherbe esett. Hiába, a sors kiszámíthatatlan. De az biztos, hogy a sikerhez vezető úton a test és lélek harmóniája az egyik legfontosabb alappillér.

Házasság utáni elszámolás

A válás kellemetlen dolog, aki már túlesett ilyesmin, az tudja, hogy nehezen javuló, durva betegségre emlékeztet. Szerencsére a betegség nem gyógyíthatatlan, csak fájdalmas, kellemetlen szövődményekkel jár, és sokszor maradandó károsodást okoz, mint például a megszaporodó ősz hajszálak.

Amikor az útkereszteződésben a férj jobbra megy, a nő pedig balra, mert valamelyikük, vagy mind a ketten így döntenek, akkor sajnos nagyon kevesen integetnek nevetve a másiknak, hogy isten áldjon, jó utat, majd írj, mi van veled. Sajnos nem, a legtöbben átkozódva, fenyegetőzve szívükben örök haraggal búcsúznak. Vajon miért?

Elvesztünk valamit, ami egykor, szebb napokon nagyon jó volt nekünk és félünk, hogy ezután nagyon rossz lesz. Egyedül maradunk, ilyen csodálatos férfit/nőt már sose találunk. A népi bölcsességben, hogy fiam, egy nő miatt sose sírj, óriási igazság van, és fordítva is igaz, lányom, egy férfi miatt sose sopánkodj. Majd jön a következő. Hacsak nem akarunk egyedül maradni, biztosak lehetünk abban, hogy jön a következő. Két alapos okunk van ezt feltételezni: egy, nem vagyunk méltatlanok mások szeretetére, és kettő, mások se méltatlanok a mi szeretetünkre.

Arra gondolni, hogy a világ legcsodálatosabb embere az, aki éppen most hagy el minket, és a többi ember a nyomába se érhet, finoman szólva is súlyos tévedés. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a legnagyobb kincset vesztette el, amit csak ebben az életben megtalálhatott. Nagyon szűk az a látókör, amiben csak az én férjem/feleségem igazán értékes, és az ilyen szűklátókörűség oda vezet, hogy ha szembejön velünk az igazi nagy kincs, észre se vesszük. Márpedig igazi nagy kincs van bőven, jó, nem pontosan olyan, mint amilyen az én feleségem/férjem volt, de aki csak az aranyat szereti és az ezüstöt meg a gyémántot, ezért kidobja, azt még a legutolsó kincsvadász vagy ékszerész is kineveti.

Az útkereszteződésben az a kérdés is felmerül, hogy az eddig közösen cipelt poggyászt (házat, kocsit, TV-t, bankszámlát) ki vigye tovább, mielőtt igazságosan elosztják azokat. Felmerül továbbá, hogy mi legyen a gyerekkel/gyerekekkel, ki nevelje, ki hogyan láthassa, ki vigye óvodába, iskolába, egyetemre. Az ügyvédek körében van egy szólás, miszerint nincs jó szerződés, csak jó szerződők. Minden szerződést fel lehet rúgni, le lehet tagadni, meg lehet támadni, de a jó szerződőknek elég, ha mosolyogva, udvariasan megbeszélik, hogy ezentúl mi lesz. Az a jó a homo sapiens, azaz a bölcs ember semmilyen egyéb állatfajra nem jellemző elméjében, hogy bármikor gondolhat bármire. Arra is, hogy egy dolog jó és arra is, hogy az a dolog rossz. Gondoljunk csak bele! Bármilyen agyafúrtnak is tűnik ez az eszmefuttatás, a modern pszichológia, sőt minden vallás ugyanezt tanítja: minden éremnek két oldal van, így például a válásban is ugyanannyi a jó, mint a rossz. Miért ne néznénk a jó oldalát? Hogy az élet állandó változás, és minden változás izgalmas jó, és izgalmas rossz újdonságokat hoz közelebb hozzánk. Elválni egy csodálatos embertől, még ha most nagyon haragszom is rá, rettenetesen fájdalmas tapasztalat, de vigasztaljon az, hogy ha nem válnék most el tőle, nem ismernék meg miatta egy másik, új és legalább ugyanolyan szép szerelmet, legyen az bármi is, nem csak férfi/nő ebben a világban.

Jobb válni mint megijedni?

Mi értelme lehet a világ-, vagy ha úgy tetszik az evolúció rendjében, hogy egy férfi és egy nő, miután felnevelték a gyerekeket és jóban-rosszban együtt voltak, elváljanak egymástól? A legegyszerűbb válasz: a nők túlnyomó részben negyven év felett már nem hozhatnak létre utódot, míg a férfiak, sok esetben még hetven éves koruk felett is képesek ugyanerre. Ha valakinek ez az egyszerű magyarázat nem lenne elég, olvasson tovább.

Statisztikák szerint egyre gyakoribb, hogy a házasok idős korukban válnak el, és többnyire azért, mert a majdnem üresen maradt fészekből a férjek új fészkek felé kacsingatnak. A kapuzárási pániknak is becézett effektus szerint a férfi, hogy még utoljára kipróbálhassa magát, ilyen súlyos, drasztikus lépésre is képes elszánni magát. A kérdés tehát nem az, hogy mi értelme lehet ennek a világ rendjében, hanem az, hogy mindez a nő számára miért rossz? A felnőtt gyerekeknek is nyilván azért rossz, mert azt hiszik, hogy az anyjuknak rossz. Milyen önző is az apu, akinek ez az egész nagyon jó lehet, hiszen ha nem lenne olyan jó, nem tenné ezt velünk és anyával. De ha apunak jó, anyunak miért nem jó az, hogy apunak ennyire jó? Mert egyedül marad? Kinek kell már egy ilyen vénasszony? Ha evolúciós szempontból nézzük, feminista körökben akármilyen népszerűtlen lenne is a válasz, az „öregasszony" csak olyan férfinak kellhet, aki egyedül neveli a gyerekét, és ehhez szüksége van egy másik nevelőre. Azok a férfiak, akik még lehetnek apák, nem keresik az ilyen „öregasszonyok" társaságát.

Csakhogy az emberré válás zseniális evolúciós programjában ott van az is, hogy minket, embereket már nem csak az evolúció irányít, hanem egyre több esetben mi irányítjuk őt. Közös célunk lehet magasabb rendű, mint az egyéni. Az egyéni cél, hogy a saját gént örökítsük tovább, fenntartva az ÉN-t a távoli jövőben is. A közös cél ellenben az, hogy a nagy egész, az emberi faj maradjon fenn, és lehetőleg úgy, hogy unokáinknak nem hogy rosszabb, de még kellemesebb és gazdagabb életük legyen. Ha ebből a szempontból közelítek, minden nagy vallás felismeréséhez jutok: hogy evolúciós pályánk következő állomása az legyen, hogy egyéni célunkat, boldogulásunkat más egyének boldogságában találjuk meg. Ha a célom, hogy boldoggá tegyek mást, az emberiség máris eggyel, velem, boldogabb. Minél több ember ismeri ezt fel, az összes ember annál boldogabb.

Ha ebből a szempontból nézzük az idősebb korúak válásainak problémáját, akkor a feladat még egyszerűbb: a férfi, mikor el kívánja hagyni felnőtté vált gyermekeinek anyját - és fordítva, az anya, akinek elköszönőben van a férje - kérdezze meg magától, hogy hány ember lesz boldogabb és hány boldogtalanabb, ha így, vagy amúgy döntök, és válassza azt az utat, ahol ez a szám nagyobb.
És végezetül, már csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól, ha férfiak vagyunk: ki érdemel több boldogságot a részünkről? Az, akit negyven évig szerettem, aki a génjeimet segített átörökíteni, avagy az, akit két hete ismerek, és olyan szép fiatal, hogy nem bírok magammal? Sajnos azonban, mivel az evolúció rendkívül ügyes taktikus, erre a kérdésre válaszolni szinte lehetetlen.

Szemérmetlen szemérem

A szexuális egészséggel foglalkozó nemzetközi kutatások egybehangzó eredményei szerint azok a nők, akik elégedettek és pozitívan gondolkoznak nemi szervükről, szabadabb és gazdagabb nemi életet élnek.

A kulturális- és társadalmi gátak hatására a szeméremről kialakuló torz megítélés, magyarán, hogy egyes nők szerint a nemi szerv ronda, sőt visszataszító, súlyos szexuális frusztrációvá válhat. Az International Journal of Sexual Health magazin szakértői azt állítják, hogy azok a nők, akik elégedettek, sőt büszkék a testükre, beleértve annak intim részeit, jelentősen több orgazmust élnek át, valamint, nem utolsó sorban, gyakrabban eljárnak nőgyógyászhoz is, szűrővizsgálatra. A lélektan ugyan régóta foglalkozik a kérdéssel, könyvtárnyi jó tanulmány és fontos beszámoló ás a téma mélyére, szokásaink, civilizációnk mégis gyakran fojtja el, tartja bűnösnek, tisztátalannak, szemérmetlennek és rejtegetni valónak a nemi szervekről való gondolkozást, párbeszédet, sajnos még ma is. A most közzétett felmérésben nőket és férfiakat is kifaggattak hálószoba-titkaikról, véleményükről és talán nem meglepő, hogy a férfiak elfogadóbban, pozitívabban ítélték meg a gyengébbik nem intim szervét, annak illatát vonzóbbnak, tapintását kívánatosabbnak, formáját szebbnek találva, mint a nők maguk, a sajátjukat. Vajon létezik-e egyáltalán ronda női nemi szerv? Akár igen, akár nem, a férfiak ítélete szerint ennek a kérdésnek sokkal kisebb súlya van, mint ahogy azt sok nő gondolná. Vajon létezik-e ronda fül, visszataszító száj, gusztustalan orr? Ha léteznek is ilyenek, rendkívül ritkán. Ugyanolyan kevés a csúf ember, mint a gyönyörű. Az emberiség tömegeinek túlnyomó százaléka, a külcsínyt tekintve tökéletesen átlagos, és mint ilyen vonzó, kellemes és szép. Az emberi kapcsolatok hétköznapjaiban a belbecs sokkal nagyobb hangsúllyal kerül mind a férfiak, mind a nők látóterébe, így szexuális vágyaikba is. Akinek szeretjük a lelkét, annak tetszik a teste is. Lehet egy nő bármilyen gyönyörű is, ha a férfi nem kívánja a lelkét, a szexuális érdeklődés rövid távú lesz. És fordítva, az átlagosan vonzó nőt a férje még gyakran az aranylakodalom után is a világ legkívánatosabb asszonyának látja, amennyiben lelki társának tekinti. A fenti kutatás szakértői a szülői felelősségre is fényt derítettek. Sok múlik ugyanis azon, hogy az apák és anyák lánygyermeküket felvilágosítják-e, nevén nevezve a dolgokat. A női énkép kialakulásában döntő a korai időszak. Ha a szülők túlzó szemérmességgel beszélnek kislányuk nemi szervéről, a kislány úgy találja majd, hogy arról csak túlzó szemérmességgel szabad és lehet beszélni. Ha szülőként megtanítjuk a helyes szakkifejezéseket, úgymint vagina, csikló, hüvely stb, és ezeket „szemérmetlenül" használjuk is előttük, akkor a gyerek semmi szégyellni valót, bűnöset és kellemetlent nem talál majd saját testén, még akkor sem, ha bölcsen hozzátesszük, hogy természetesen az intim testrész attól még intim marad, fűnek-fának azt nem mutogatjuk, hanem majd csak annak, akibe felnőttként beleszeretünk és örömmel engedünk közel magunkhoz.

Útiterv a házassághoz

Miért hidegül el egymástól két olyan ember, akiket néhány éve az isten is egymásnak teremtett? A válasz a változásban keresendő. Az emberélet egyetlen megváltoztathatatlan jellemzője, hogy folyton változik. Először kicsik vagyunk, aztán nagyok, és végül öregek.

A három fázis szabad szemmel láthatatlan módon alakul át egyikből a másikba. Fél év öregedést még a két időpontban rögzített fényképen is nehéz megállapítani. Ha a szerelmesek megváltoznak, az egymásról alkotott gondolkodásuk is megváltozik. Leegyszerűsítve: ami ma kell, holnap már nem kell. Aki mellett ma minden percben ott akarok lenni, talán öt év múlva már zavar és minden percben szeretnék a lehető legtávolabb kerülni tőle.

A hagyományos házastársak szeretnének mindent elkövetni, hogy társadalmi megítélésükön ne essen csorba, a válás még ma is, sok esetben szégyen és kudarc. Mintha a társadalom le akarná tagadni, hogy a férfi és a nő változik, mintha le akarná lassítani azt a folyamatot, amelyben maga a társadalom is változik, átalakul és új szokásokat, erkölcsöt, törvényeket hoz.

Az egyik tényező, ami miatt felgyorsul két ember elhidegülése, hogy már az elején se tudják, mit akarnak egymástól. Annyit tudnak, hogy jó a másik közelében lenni, még veszekedni is jó vele. Becézgetik, naphosszat csókolgatják egymást, ami sok esetben oda vezet, hogy gyerekük születik. Vannak ennél komolyabb emberek, akik kiküszöbölve ezt, szerződést kötnek egymással, még ha nem is írják le papírra. Megbeszélik, hogy kinek mi jó, mi rossz, mit akar és mit nem, azaz kitűzik a közös célt. Ha ezt a közös célt a nagyon távoli jövőbe helyezik, és tartják magukat az útitervhez, akkor hosszan tartó, boldog házasságra, aranylakodalomra lehet számítani. Ha azonban nincs cél, akkor útiterv sincs, és ha nincs útiterv, könnyű elsodródni.

A szerelem elsődleges célja, hogy génjeinket örökítsük, utódainkat biztonságban felneveljük. Ha két ember, akik vonzódnak egymáshoz, nem mondják ki, mi a közös céljuk, akkor kimondatlanul csak ennyi lesz. Számos házasságnak akkor van vége, amikor kirepülnek a fiókák, és az üres fészekben a szülők azt kérdezik maguktól, hogy akkor most hogyan tovább? Mivel ebben a korban az asszonyoknak már rendszerint nem lehet gyerekük, a férjeknek meg még igen, a férj elhagyja a nőt, a jól bevált céltáblát máshová tűzi ki és megpróbál futni még egy kört. Ha lenne közös cél, mennének együtt tovább - legalábbis nagyobb valószínűséggel.

Egy másik tényező a beteges féltékenység. A madaraknál a tojó fél, hogy a hím elmegy és nem törődik a fészekkel, a kakas pedig attól tart, hogy a fészekben nem az ő tojása lesz kiköltve. Az embereknél hasonló a helyzet, de annyiból más, hogy a túlzott féltékenység súlyos stresszhez vezet, ami egészségkárosodáshoz, ami pedig ahhoz, hogy sem a hím, sem a nő nem lesz alkalmas arra, hogy betöltsék szerelmük célját. A féltékenység ellen a legjobb gyógyszer a humor. Mosolygós környezetben könnyebb bevallani egy „bűnt" és sokkal könnyebb azt megbocsátani is.

Ne feledjük, a szerelem végső célja az öröm. Minél nagyobb örömet okozok a másiknak, annál nagyobb örömre számíthatok a részéről. Ha egy házasságban nincs öröm, abban köszönet sincsen. De mivel örömet mindig könnyű okozni, soha nincs menthetetlen elhidegülés.

A szerelmes ember irigyebb?

A "szerelmi hormonként" ismert oxitocin olyan negatív érzéseket is felerősíthet, mint az irigység, a féltékenység és a kárörvendés - derült ki egy izraeli kutatásból.

"Abból indulunk ki, hogy a hormon szociális érzések kiváltója: ha valaki pozitívan gondolkodik, az oxitocin erősíti a jó érzéseket, ha viszont negatívan, akkor a hormon a negatív érzéseket fokozza" - magyarázta Simone Shamay-Tsoory, a Haifai Egyetem kutatója.

Korábbi tanulmányok már bizonyították, hogy az oxitocin felerősíti a pozitív érzéseket, többek között a szülést megelőzően és a szexuális együttlét során is felszabadul.

Állatokon végzett kísérletek viszont azt mutatták, hogy a hormon az agresszió fokozódásáért is felelős lehet. Az izraeli kutatás célja éppen ezért annak vizsgálata volt, hogy milyen hatást gyakorol az oxitocin a negatív érzésekre.

A kutatásban részt vevő 56 alany fele először szintetikus formában lélegezte be a hormont, a második alkalommal viszont placebót kapott. A csoport másik felénél pont fordítva történt.

Az önkéntesek ezután vetélkedőn vettek részt, amelynek során pénzt nyerhettek vagy veszíthettek. Azoknál, akik épp belélegezték a hormont, erősebb irigység mutatkozott, amikor ellenfelük nyert, és nagyobb volt kárörvendés, amikor ők maguk diadalmaskodtak.

A játék végeztével azonban már nem mutatkoztak ezek a különbségek - számoltak be a tudósok a Biological Psychiarty című tudományos folyóiratban.

Nem tombol a szerelem nyáron a franciáknál

A franciák átlagosan alig napi 29 percet szánnak szerelemre nyári vakációjuk során - állapította meg a TripAdvisor felmérése, amelyet a nyarat utazással töltők körében végzett. Ezek szerint a „szerelmes természetűnek" tartott franciák a legkevésbé romantikusak valamennyi európai nép közül.

A megkérdezettek többsége úgy vélte, hogy a vakáció arra való, hogy az ember változtasson megrögzött szokásain - ez önmagában helyes felfogás, mint ahogyan az is, hogy 35 százalék ilyenkor a szokottnál többet sportol. De ugyanennyien vannak azok is, akik a szabadság alatti nagyobb alkoholfogyasztásra várnak.

Az is kitűnt a felmérésből, hogy a franciák alszanak a legtöbbet az európaiak közül: 8 óra húsz percet töltenek naponta a legédesebb semmittevéssel, szemben a 7 óra 50 percet alvó angolokkal, 7 óra 31 percet alvó olaszokkal, vagy a csak 7 óra 8 percet alvással töltő spanyolokkal. És még a déliekre mondják, hogy lusták...

Dicséretes viszont, hogy nagyjából hasonló időtartamot - mintegy 2 és fél órát - töltenek ilyenkor egyaránt kultúrszomjuk csillapítására, sportolásra, napozásra és éttermi lakomára naponta. A vakáció sikerének fontos záloga, ha párjukkal mehetnek el (57 százalék), ha strandolhatnak (55) és ha szállodában lakhatnak (59). Ugyanakkor a válaszadók egynegyede egyértelműen kimondta: ha az apósokkal kell elmenni nyaralni, eleve el van rontva az egész....

Depressziós gyerekek

A nemrégiben zajló pszichiátriai kongresszuson elhangzott többek között az a fontos megállapítás is, hogy már 7-8 éves korban kimutatható a depresszióra való hajlam. A pszichiátriai zavarokkal küzdő gyerekek és fiatalok életminősége rosszabb az egészségesekénél, de kezeléssel javítható.

A tanácskozáson, amelyet a Magyar Gyermekneurológiai, Idegsebészeti, Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Társaság szervezett, több mint ezer szakember vett részt. A fiatalkori depresszióról szóló előadást, az Egyesült Államokban dolgozó dr. Kovács Mária professzor tartotta, aki hangsúlyozta, hogy a depresszióra való hajlam öröklődik, hiszen minden betegségnek, a szervi bajokon kívül a mentális betegségeknek is van öröklött alapjuk. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy betegek is leszünk. Nemzetközi adatok alapján 3-4 százalékra teszik a 10-12 évesek körében jelentkező depresszió betegséget, de egyes szakértők szerint 12 éves kor után a 15 százalékot is elérheti. A fiatalkori érzelmi reguláció témájával egy 8 éves kutatási program foglalkozik, amelyben magyarországi szakemberek és ellátóhelyek is részt vesznek. A vizsgálatokban arra keresték a választ, hogy genetikusan meghatározott-e - és ha igen, mennyiben és hogyan - a fiatalkorban kezdődő depresszió kialakulása. A kutatás arra a felismerésre épít, hogy az érzelmek szabályozása során, mit tesznek a gyerekek, illetve a regulációs problémák milyen idegrendszeri elváltozást okoznak. Kiderült, hogy az elégtelen érzelmi regulációs folyamatok kapcsán, a kimutatható vegetatív elváltozások alapján, akár már 7-8 éves korban kimutathatóvá válik a fiatalkori depresszióra való hajlam.

Még fontosabb talán, hogy a kutatás arra is rámutatott: a különféle feldolgozási technikák, stratégiák tanítása hatékonyan javíthatja az érzelmek szabályozását, így erre terápia építhető, amivel az érintett megtanulhatja saját magát kirántani a bajból. Márpedig ez, és a korai felismerés együttesen sokat segíthet. A valóságban ritkán fordul elő, hogy egyetlen oka van a depressziónak. Általában összefonódnak a különböző tényezők.

Tegyük föl, hogy valakinek genetikai hajlama van a depresszióra, olyan családban nő fel, ahol az élettel szemben a pesszimista beállítottság a jellemző, a családtagok ellenségesek egymással, gyakori a megszégyenítés, veszekedés. Ha gyerekként sokszor visszautasítottnak érzi magát, esetleg lelki vagy fizikai erőszak is előfordul a családban, kamaszkorában elhízik, így védekezik érzelmi kiszolgáltatottsága ellen. A kövérség később már önmagában okoz problémákat, tovább gyengíti az önbizalmát, rombolja az önképét. Még inkább úgy érzi, hogy nem támogatják, nem szeretik. De ebben a családban nincs hagyománya az érzelmi közelségnek és támogatásnak, nem hallják ki a gyerek hangjából a segítségkérést. Szülei segítségnyújtása addig terjed, hogy rászólnak, ne egyen annyit! A kisgyerek nem tud megbirkózni a szorongásaival, és évekkel később kamaszkorában - amikor életében először szerelmes lesz - teljesen függővé válik az illetőtől, aki viszont gyorsan megszabadul tőle, mert terhesnek érzi a fojtogató kötődését. Ez a szakítás tovább mélyíti a veszteségérzést, és a depresszió hamarosan kezelhetetlen méretűvé válik. Magányos és szomorú, semmiben nem talál örömet, tovább hízik, állandó fáradtsággal küzd, még önkritikusabb lesz, még több önvádat érez, semmi jót sem remél az életben, és az is megfordul a fejében, hogy öngyilkos lesz.

Ennek a bonyolult történetnek egyszer majd fel kell tárni a gyökereit, az illetőnek meg kell értenie, mi történt vele, azután meg kell tanulnia, hogyan tud magának segíteni. Mindenekelőtt azonban szakember, orvos vagy pszichológus segítségére van szüksége, egyébként az öngyilkosságig is fokozódhat a reménytelensége. Vagyis minden egyes konkrét esetben nagyon fontos, hogy megkeressük azokat a bonyolult szálakat, amiből a depresszió köteléke szövődött. Ehhez türelem kell és kitartás, hiszen - mint az előbbi példából is láttuk - a legtöbb esetben évek alatt jönnek létre ezek a mély válságok, és nyilván a megoldásukhoz is hosszabb idő kell.

Hazai vonatkozások

Dr. Kovács Mária elmondta, hogy kutatóként elsősorban nem a páciensek életminősége foglalkoztatja, hanem, hogy megelőzze, vagy gyógyítsa a betegséget, mert ez vezethet az életminőség javulásához. Hogy pontosan miként is határozható meg az "életminőség", azt a professzor egy példával érzékeltette. "Ha nagyon idős és magatehetetlen embereket kérdezünk arról, meg vannak-e elégedve jelenlegi életükkel, gyakran azt válaszolják, hogy nem, mert nem tudják magukat ellátni, nem képesek függetlenül élni. Ha a gyerek beteg, nyilván rossz az életminősége, hiszen nem tudja azt csinálni, amit szeret, nem érzi magát jól a családban, nem érzi magát elfogadva" - fejtette ki. A professzorasszony kitért arra is, hogy a kutatás során foglalkoztak azzal, van-e különbség a gyermekdepresszió kialakulása terén Magyarország és más államok között. A tapasztalat szerint nincs, ugyanakkor Magyarországon mindenféle lelki zavarral kapcsolatban erősebb az előítélet, a megbélyegzés. Még mindig értetlenséggel fogadja a szülő, ha gyermekét pszichológushoz irányítja a pedagógus. Ellentétben Amerikával, ahol évtizedek óta folyik a megelőző és felvilágosító program a dohányzással, az alkohollal és a mentális betegségekkel kapcsolatban, így a szülők nem ijednek meg, hanem magától értetődően viszik szakemberhez a lelki problémás gyerekeket. A depressziós fiatalok arányáról szólva Kovács Mária emlékeztetett rá, hogy húsz éve még el sem ismerte a gyermekpszichológia, hogy létezhet depresszió ilyen zsenge korban. Úgy vélte, hogy a korábbiakhoz képest "nincs annyival több depressziós beteg, csak - mint a mellrák esetében - jobb a felismerés".

A Szegedi Egyetem is végzett kutatásokat a fiatalkori depresszió, és az életminőség kapcsolatát illetően: összesen 229 depresszióval diagnosztizált, átlagosan 11,5 éves magyar fiatal életminőségét vizsgálta. A kutatásból kiderült, hogy a fiatalkori depresszió mintegy 20 százalékkal rontja az életminőséget a korosztálybeli egészséges társakéhoz képest. A depresszióval küzdő hazai fiatalok életét olyan tünetek nehezítik, mint az indulatosság, az öngyilkossági gondolatok és egyéb, párhuzamosan fennálló betegségek.

A nők korábban felismerik az érzelmeket

A nők a félelmet, az undort és más hasonló érzelmeket mind az arckifejezés, mind a hang alapján hamarabb és jobban felismerik, mint a férfiak - derítették ki kanadai kutatók.

A montreali egyetem idegkutatói Oliver Collignonnal az élükön színészekkel játszatták el az érzelmeket. Eredményeiktől azt várták, hogy jobban megértsék általa a pszichés betegségeket, például az autizmust - írják a Neuropsychologia című szaklapban.

Az eddigi hasonló kísérletekben többnyire arcokról készült fényképeket mutattak meg az alanyoknak. Collignon és csapata ezzel szemben színészeket alkalmaztak, akik a félelmet és az undort vagy mimikájukkal, vagy egy felkiáltással fejezték ki.

A résztvevők - 23 nő és 23 férfi, mind 18 és 45 év közöttiek - külön látták a színész arckifejezését, vagy hallották a felkiáltást, vagy egyszerre észlelték mindkettőt. Ezután minél gyorsabban meg kellett mondaniuk, hogy félelmet vagy undort vettek-e észre.

A férfiakhoz képest a nők gyorsabban felismerték az arckifejezést. Az arckifejezés és a hang kombinációját is hamarabb besorolták. Ezenkívül gyorsabban felismerték az érzelmeket, ha női színész játszotta el azokat.

A vizsgálat célja nem az volt, hogy megmutassa a nők fölényét bizonyos képességekben, hanem hogy segítse a pszichés zavarok megértését, ezek ugyanis jelentősen különböznek a férfiak és nők között - hangsúlyozta Collignon a Die Welt című német lap internetes kiadása szerint.

Fontos példa erre az autizmus, amely lényegesen több férfit érint, mint nőt. Az érintetteknek igen nehezükre esik felismerniük embertársaik érzelmeit. Egy erősen vitatott elmélet szerint az autizmus nem más, mint a férfi viselkedés szélsőséges megnyilvánulása, amelynek ismérve a csekély empátia. A mostani kutatás bizonyos mértékben alátámasztja ezt az elméletet.

Miért félnek egymástól a nők és a férfiak?

Ha egy férfi nem tud megszólalni egy nő mellett, az a nő számára lehet jó jel - erre mondták a népmesék, hogy a napra lehet nézni, de rá nem. De vajon mi az oka ennek? Miért jön zavarba valaki, ha tetszik neki egy nő? Egyszerű a magyarázat: a félelem miatt.

Ha félünk, kimerevedik a pupillánk, úgy ver a szívünk, hogy kiszakad a helyéről, felkészülünk a menekülésre vagy a támadásra. Ilyen állapotban egy férfi csak ritkán szerezhet meg magának egy nőt, bár igaz, a legnagyobb szerelmekre mégis ilyenkor talál. A férfi a legkiválóbb anyát szeretné utódja gondozójául, ha pedig egy ilyenre akad, minden energiáját bedobja és mint Napóleon, midőn megszerezte fél Európát, megtámadja a nőt.

Amikor nem tud megszólalni, az a vihar előtti csend. Ha egy férfi meglát egy nőt, majd lazán, szellemesen eltársalog vele, és a félelemnek nyoma sincs, akkor vagy nagyon sok nyugtatót szed, vagy nem kíván támadni. Az ilyet flörtnek hívják, és többnyire felszínes kapcsolatok születnek belőle. Mivel a férfiak sokkal több nőt akarnak megszerezni maguknak, mint ahány férfit a nők, a férfiak többet flörtölnek. Megfordulnak az utcán, ha fedetlen női lábat látnak, füttyentenek, tahó megjegyzéseket szólnak be. Ellenben nagyon ritka, hogy egy nő utána fütyüljön egy férfinak, vagy viccesen felkínálja magát. Ha egy nő flörtöl, az azt jelenti, hogy csak elismerést akar kicsikarni, vagy nem akar gyereket az illetőtől. Ha egy nő nem flörtöl, hanem gyereket akar, arca kitelik, felpirul, ajkai megduzzadnak, szíve nagy erejű vérfröccsöt küld az agyba, kémiai bombák robbannak szerte a testében. Végső soron felkészül arra, hogy megtámadják és teherbe essen - a nő felkészülésének látványa pedig beindítja a férfi első rohamát.

Ilyen egyszerű lenne az egész? Hála istennek, nem. A párszerző stratégia ennél agyafúrtabb, a leplezések és a megjátszások szinte végtelen variációit kínálja. A nő úgy tesz, mintha csak flörtölne, a férfi leplezi, hogy rohamra készül. A késleltetés jó manőver, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az ellenfelet, egyes társadalmakban akár évekig is elhúzódhat, hogy a tökéletes választás illúziója meglegyen. A tökéletes választás azonban rendszerint az első egy percben eldől.

A párválasztáshoz bárki bármilyen tanácsot adhat; filozófusok és pszichiáterek írhatnak róla ezer kötetet - a szerelemnek kevés köze van az elméhez, a szívben játszódik le. A szív jelzi, hogy ki kell neki. Pontosan akkor és úgy dobban meg, hogy az elme csak akkor nem ismeri fel az üzenetet, ha nem akarja. Azt mondják, ne hallgass senkire, csak az ösztöneidre. Mit jelent ez? Az ösztön nem más, mint a tudattal csak kevéssé irányítható viselkedés. Ilyen a szívverés is. A szív akkor működik a legintenzívebben, ha félünk. Ezért, ha egy férfi/nő fél egy nőtől/férfitól, vagyis alig kap levegőt a közelében, össze-vissza beszél, megnémulva vigyorog, vagy úgy néz a másikra, mint egy ökölvívó a véres küzdelem előtt, akkor pontosan tudhatjuk, hogy az illető megtalálta az igazit.

Gondolatok a mozaik-családról

Tikkasztó, nyári hőség. Kora délután elindulunk a négyesben Duna partra, amely 5 percre található a házunktól. Gyerekeknek ideális a kavicsos, homokos partszakasz. Én már csak a Dunakanyar szépségében gyönyörködöm, a nagy pocakom miatt idén nem fürödtem a Dunában. Viszont a parton van zuhany, így mikor odaérünk, Máté kinyitja nekem a vizet, hogy aláálljak hűsölni. A kajakos fiúk edzője megjegyzi, milyen aranyos vagy, hogy kinyitod anyukádnak a csapot. A lányom harciasan válaszol, nem is az anyukája!! Ő az én anyukám! - folytatja. Az edző felnevet, majd megszólal, nem baj, viszont te milyen talpraesett kiscsaj vagy, ilyen kell nekünk is, remélem, apukád lehoz majd kajakozni. De ő nem az apukám! - kiáltja a lányom, mire Andrással összenézünk, nevetünk. Hogy is van ez? Ki kicsoda a mozaik-családunkban? Egyáltalán mit is jelent a mozaik-család?

Akasztják a hóhért, vagyis akasztom magam. Ahogy már a bevezetőből kiderült, jómagam is mozaik, ismertebb néven patchwork családban élek. A patchwork család elnevezés viszonylag új keletű, azonban a jelenség egyáltalán nem az. Ha jól belegondolunk a világháborúk utáni időszakban is számtalan patchwork család keletkezett, hisz sok férj meghalt a háborúban, az özvegyek, pedig árván maradt gyerekeikkel gyakran újból férjhez mentek. (Ha közelebbről megnézzük a gyerekirodalmat, ritkán találunk egész családra példát.) Mondhatjuk, hogy a patchwork család, mint jelenség az emberiséggel egyidős. A szó eredeti jelentése az a különböző foltokból, anyagdarabokból álló takaró, amely bár eltérő darabokból áll, mégis egységes és egésszé válik akkor, amikor az alkotó kéz összedolgozza őket. A patchwork családok is hasonló „képződmények", vagyis sok, különálló egységből tevődnek össze, mégis egy együttest alkot.

Hogyan lehet kezelni ezt az élethelyzetet, amely tele van konfliktuslehetőségekkel, és amely önmagában véve sem egy könnyű megoldásokat kínáló családmodell, mostohákkal, féltestvérekkel, innen-onnan érkező rokonsággal? Rengeteg idő, türelem, tolerancia és nyílt kommunikáció. Ezek a kulcsszavak, ahhoz, hogy működőképes legyen a mozaik-család.

Idő, türelem és tolerancia

Rengeteg idő alatt nem hónapokat, vagy 1-2 évet értek, hanem sok-sok évet: a családdá válást nem lehet siettetni vagy kierőszakolni. Nagyon fontos, hogy a pár mindkét tagja szövetségesként jelenjen meg, együttműködve alakítsák ki a másik gyerekével való kapcsolatot. Támaszt nyújtsanak egymásnak, hisz az nem vezet semmi jóra, ha az egyik fél úgy érzi, hogy minden, a gyerekkel kapcsolatos probléma ráhárul vagy épp az ellenkezője, hogy a gyerekhez igazából neki semmi köze. Az érzelem a „mostoha" gyerekkel kapcsolatban sokkal inkább az együttműködésen és egymás elfogadásán nyugszik, sem mint a vér szaván.

Ha a pár mindkét tagja hozza magával az előző kapcsolatából származó gyermekét, akkor így akár két, addig teljesen más családban nevelkedő és más családi kultúrát hordozó gyermek válik jogi értelemben testvérré. A gyerekek életkorukat tekintve akár ikrekként nőhetnek fel, hiszen nem egyszer egykorúak. Tőlük sem szabad elvárni, hogy attól, mert így alakult az életük, még testvérként kezeljék, szeressék egymást. Ők nem választották egymást, csak egymás mellé sodorta őket az élet. Felesleges elvárásainkkal csak akadályozhatjuk a köztük kialakuló kapcsolatot. Ne feledjük a gyerekek pontosan leképezik a szülők közti feszültséget és problémákat, tehát ha a párkapcsolat harmonikus, a gyerekek viszonya is „révbe ér".
Ne akarjunk „normális" családhoz hasonlóan működni, élni. A mozaik-család szerkezete, határai merőben eltérnek a hagyományos családmodelltől. Megkönnyítjük az életünket, ha a különbségeket tudomásul véve törekszünk boldog családként élni.

Nyílt, őszinte kommunikáció

A mozaik-család megalapításakor fontos, hogy reális célokat tűzzünk ki magunk elé. Egymás kölcsönös tisztelete és elfogadás lehet az alapja egy jól működő viszonynak. Mindig őszintén közvetítsük az érzelmeinket, felesleges megjátszani magunkat, mellébeszélni. A hazugságok sosem szoktak jól elsülni, a gyerekek mindig tudják, hányadán állnak a felnőttekkel, sokkal okosabbak, mint azt hinnénk.
Soha ne várjuk el egy patchwork családban felnőtt gyerektől, hogy apja helyett apjaként szeresse és kezelje az édesanya választott párját, illetve fordítva se legyen kötelezően elvárt az édesapa új társával kapcsolatban. Soha ne kérjük, hogy apának szólítsa az édesanya új párját a gyermek, főleg, hogyha a vér szerinti apa részt vesz a gyermek nevelésében, és a gyermek ezt nem szeretné magától. Ha mégis úgy dönt a gyermek, akkor nyugodtan engedjük meg neki. Viszont azt gyermekünk előtt is tisztázni kell, hogy tartsa tiszteletben új társunkat és fogadja el, hogy nekünk is van magánéletünk.

És végül...

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előnyösebb a helyzet, amikor a vérszerinti szülők élnek harmonikus házasságban. Nyilván kevesebb problémával találják szembe magukat, és könnyebben kialakul az otthonos, természetes alaphangulat a családtagok között. Ha viszont a házasság tönkremegy, szerencsésebb kompromisszumot kötni és elfogadni, hogy az új kapcsolat, az új család is lehet sikeres, csak nehezebben megy az összekovácsolódás. A különböző életstílusok, életfelfogások megismerése, és azok elfogadása a mozaik-család minden tagjának személyiségfejlődésére pozitívan hathat, előnyére válhat. Ha úgy érezzük elakadtunk, ne féljünk külső segítséget kérni, teljesen természetes, ha beletörik a bicskánk a nehézségekbe. Ilyenkor egy jó szakember aranyat ér.

A féltékenység lélektana

A „zöldszemű szörny" kifejezéssel Shakespeare Otellójában találkozhatunk először. Azóta a féltékenység metaforájává nőtte ki magát ez a szókapcsolat. Ha józan ésszel szemléljük Shakespeare drámáját, akkor érthetetlennek tűnik, hogy miért kell akkora patáliát csapni egy zsebkendő miatt. Ha belevisszük az érzelmeinket a történet értelmezésébe, akkor már egész más színezetet kapnak az események.

Az irigység, a rivalizáció megjelenése nagy port tud kavarni egy párkapcsolatban. A féltékenység viszont pusztító viharként formálja át egy szerető ember gondolkodását.

Dr. Haraszti László féltékenységről szóló tanulmányában kifejti, hogy tulajdonképpen kevés olyan érzelem, esemény létezik, amely az ember kialakult személyiségét át tudja hangolni. Ilyen például a nagy trauma, haláleset, súlyos betegség, a szerelem és a féltékenység is. Ez utóbbi olyan dolgokra késztetheti az embert, amely előtte idegen volt tőle, soha nem volt jellemző a gondolkodására, viselkedésére. A féltékeny ember nem gondolkodik, csak megy fejjel a falnak, és felsorolni is nehéz, milyen praktikákat vet be, hogy bebizonyítsa, féltékenysége nem alaptalan. Egyfajta megszállottság jellemző a féltékeny emberre, megnöveli szemében az áhított dolog értékét, és minden erejét latba veti, hogy megszerezze, vagy megtartsa azt. De milyen lélektani okok húzódhatnak meg a háttérben?

A szerelem érzése olyan, mint a dagály, elönt mindent. Már nem létezik én és te, csak mi. Ez az egység magában foglalja, hogy mindenki más kiszorul belőle. A féltékenység abban a fenyegetésben gyökerezik, hogy egy harmadik személy megbontja az egységet. Minél jobban félünk valaminek az elvesztésétől, annál intenzívebb a féltékenységünk. De meglepő módon a féltékenységet csak fokozza, ha az illetőt - akire vonatkozik - már el is vesztettük. Kutatások szerint a különélő vagy már elvált személyek szenvednek a legtöbbet a féltékenységtől, a legkevésbé pedig a házasokra jellemző. Tehát a másik elvesztése saját maga elvesztésével párosul, így függ szorosan össze a személyiség biztonság, önbizalom képével a féltékenység. A túlélése, a továbbélése kerül veszélybe az egyénnek, tehát a féltékenység maga az életösztön.(hisz én egyedül nem létezhetem, csak a másikkal együtt...)

Freud követői szerint a féltékenység megjelenésekor az a gyerekkori félelem és kín éled újra, amit akkor éreztünk, amikor felfedeztük, hogy a szüleink nem lehetnek szerelmünk tárgyai. Természetesen ez egy öntudatlan emlék, de akik ezt nagyon erősen élték át gyerekkorukban, azok felnőttként is minduntalan a veszteségtől félnek.
A családterápiával foglalkozók a gyakorlati tapasztalatok alapján azt hangsúlyozzák, hogy a féltékenység előidézésében általában mindkét partner szerepet játszik. Ha például az egyik megcsalja a másikat, az csaknem kivétel nélkül valami kapcsolati problémára való reagálás, amelyért viszont mindketten felelősek. Szociológusok szerint a féltékenység valójában egy társadalmi jelenség, amely az adott kultúrától függően játszódik le.

Egy szociológia felmérés szerint a férfiak 56%-a nyilatkozta, hogy házassága jó és boldog, mégis létesít külső kapcsolatot, a nőknél ez a szám 34%. A nőknél az érzelmi kapcsolat jóval előrébb való, mint a férfiaknál, akik a szexuális kapcsolatot helyezik előtérbe. Tehát a férfiaknál a szexuális megcsalás jóval nagyobb trauma, a nőknél az intimitás elvesztésétől való félelem a meghatározó.
A féltékenységet is másként éli meg a két nem: a férfiak általában dühöt éreznek a rivális férfi iránt, a nők körében sokkal gyakoribb, hogy a partner bizalmának vagy szerelmének elvesztése miatt mély gyászba merülnek, és ebbe akár bele is betegednek.

Ha a szerelem eleven és izgalmas, akkor ez sokkal hatásosabb megelőzés, mint utólag helyrehozni a megsérült kapcsolatot. Egy jól működő párkapcsolatért rengeteget kell dolgozni mindkét félnek, és ezt sokan nem képesek megtenni. Persze, ha már kialakult a féltékenység, azzal valamit kezdeni kell. A jövő szempontjából a legfontosabb, hogy az önértékelésünk és az emberi kapcsolatokba vetett bizalmunk a lehető legkevésbé sérüljön - függetlenül attól, hogy valójában mi történt a partnerünkkel. A legfontosabb, hogy elejét vegyük, vagy leállítsuk az idegőrlő, irracionális gondolatokat, amelytől valóban szinte meg lehet bolondulni. Szándékosan vágjuk el a féltékenység kiváltotta fantáziákat.
Nagyon sok házassági konfliktus azért nem hozhat semmi eredményt, mert a partnerek szinte rájátszanak arra, hogy a másikat kihozzák a sodrából. Hiszen mindkét fél pontosan tisztában van azzal, hogy amit mond, és amit tesz, bántó, gyakran durva és jelentős részben igazságtalan. De már annyira belekeveredtek a kölcsönös vádaskodásba, sértődöttségbe, hogy egyikük sem képes visszalépni. Mivel a negatív kommunikáció, vagyis a veszekedés már ösztönös magatartássá vált, első lépés a megoldás felé, hogy szembesülünk saját rossz kommunikációs berögződéseinkkel. További lépésként fel kell ismerni azokat a titkos, elfojtott - és talán magunk előtt is rejtett - érzelmeket, amelyek a haragunk és a másik elleni kritikánk mélyén húzódnak meg. Ezeknek az érzéseknek sokszor semmi köze sincs a veszekedés látszólagos tárgyához.

A felismeréshez hozzátartozik a múlt feldolgozása is. Sok párkapcsolati probléma mélyén gyerekkori traumák húzódnak meg: az illető úgy érzi, úgy emlékszik, hogy őt senki nem szerette, visszautasították akár már gyermekkorában, háttérbe szorították vagy súlyosan bántalmazták. Ilyenkor a partner viselkedése ezekből a rejtett és többnyire nem is tudatos sérelmekből indul ki. Valójában azt szeretné, hogy a másik sokkal jobban szeresse, sokkal több figyelmet fordítson rá, és kizárólag vele foglalkozzon. Ezért is támad fel a féltékenység. Ám a régi sérelmek nem ritkán olyan súlyosak, hogy ezzel együtt fél is az illető mások közelségétől vagy közeledésétől. Ezért képtelen elviselni az intimitást, azt bántja meg, akitől szeretetet remél, és mindezt még magának sem vallja be, és pont ezzel a viselkedéssel üldözi el magától párját.

Melyik nem a betegesebb?

Nem most fedezte fel az orvostudomány, hogy a férfiak és a nők különbözőképp betegszenek meg, az úgynevezett gender medicína témája számos nemzetközi kongresszus középpontjában áll. Ezzel - azaz az orvostudomány és a nemek kapcsolatával - foglalkozik az a hétvégi berlini kongresszus is, amelyre a világ minden tájáról várnak szakértőket.

A tanácskozás házigazdája a berlini Charité kórház és kutatóintézet. Az Charitéhez tartozó, az orvostudomány területén a nemek kutatásával foglalkozó intézet igazgatója hétfőn a küszöbön álló kongresszus kapcsán arról nyilatkozott: miért van az, hogy a férfiak és a nők eltérő módon betegszenek meg.

Vera Regitz-Zagrosek szívspecialista - aki 2003-ban az intézetet alapította - az interjúban rámutatott arra, hogy minél fejlettebb az egészségügyi rendszer, illetve minél tovább élnek az emberek, annál nyilvánvalóbbá válnak a szóban forgó különbségek. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy az orvostudomány vizsgálja az anyagcsere-folyamatok, illetve a stressz-tényezők különbözőségét. Ebből a többi között következtetéseket lehet levonni arra, hogy a férfiak, illetve a nők esetében eltérő gyógyszeradagolásra van szükség.

A professzor szerint a kromoszómák - illetve a kapcsolt gének - közötti eltérés jelentősen befolyásolja az egyes szervek működését, legyen szó akár a szívműködésről vagy a vérkeringésről, az agyi funkciókról vagy épp az immunrendszerről. Ebből a szempontból előnyösebbek az X-kromoszómák, amelyekből a nők kétszer annyival rendelkeznek, mint a férfiak, azaz a gyengébb nem képviselői a kromoszómák terén erősebb "támasszal" rendelkeznek. "A hormonok szerepét például még egyáltalán nem értettük meg eléggé" - fűzte hozzá, utalva ugyanakkor arra, hogy az életkor növekedésével párhuzamosan a hormonok szerinti különbség mind csekélyebb szerepet kap, növekszik viszont a kromoszómák közötti különbség szerepe.

Vera Regitz-Zagrosek elmondta, hogy az utóbbi időben egyre többször találják szembe magukat a szívizom-megbetegedés egy különleges megjelenési formájával, amely tíz közül kilenc esetben a nőket érinti. A kiváltó okot elsősorban a pszichikai stressz jelenti, a betegséget azonban alaposan vizsgálni kell. Mint ahogy általánosságban a szívműködés gyengeségének különböző formáit is, amelyek a nőket és a férfiakat különbözőképp érinthetik.

Az igazgató rámutatott arra is, hogy a nők és a férfiak eltérő módon fogják fel, illetve "kezelik" saját betegségüket. Köztudomású, hogy az utóbbiak gyakrabban és korábban panaszkodnak, ezért a terápia az ő esetükben előbb megkezdődhet. Problémát jelent az is, hogy a különböző gyógyszerkísérleteket is hím egerekkel végzik, továbbá, hogy azok klinikai kipróbálásakor is a legtöbb résztvevő férfi. Ezért nem megfelelőek az ismeretek arra vonatkozóan, hogy a nők számára milyen a megfelelő gyógyszeradagolás, mint ahogy arra vonatkozóan sem, hogy melyek azok az alapanyagok, amelyek különösen kedvezően hatnak az ő esetükben.

Azt azonban a leghatározottabban cáfolta, hogy a gendermedicína csak a nők iránt érdeklődne. "Vizsgálnunk kell azt is, hogy melyek azok a betegségek, amelyek elsősorban a férfiakat veszélyeztetik, és milyen korban" - fogalmazott az igazgató, utalva egyebek között arra a még megválaszolatlan kérdésre: miért van az, hogy a fiatal sportolók hirtelen szívhalála szinte kizárólag a férfiakat érinti. Vagy, hogy miért nehezebb a depresszió felismerése a férfiak esetében - fűzte hozzá, hangsúlyozva: "Egyformán törődünk mind a két nemmel."

A párválasztás titkai

„Férfi és nő hogyan is érthetnék meg egymást, hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő férfit..."

Karinthy örökérvényű mondását úgysem tudjuk túlszárnyalni, ehelyett inkább utánajártunk, milyen testi-lelki háttere van párválasztásunknak: vajon a génjeink vagy gyermekkori szocializációnk befolyásolja jobban párválasztásunkat? Olyan társat keresünk, akiben saját magunkat ismerjük fel, vagy olyat, aki az ellentétes nemű szülőnkre emlékeztet? A „hasonló hasonlót vonz" vagy az „ellentétek vonzzák egymást"

Egy kis biológia

Ha a személyiséget biológiai nézőpontból vizsgáljuk, azzal a ténnyel találjuk szembe magunkat, hogy az evolúciós folyamatok sokkal erőteljesebb hatást gyakorolnak párválasztásunkra, mint azt elképzeltük. Gyakran egy szóval is meg tudjuk fogalmazni, miért vonzódunk valakihez: „van köztünk kémia..."

Az állatok főként szag, mozgás, szín vagy alak után ismerik fel ideális párzótársukat. Náluk a külső jegyek a döntőek és párzásuk minden alkalommal a fajfenntartást, egy vagy több utód létrehozását szolgálja. Az állatvilágban versengés folyik annak érdekében, hogy az egyén minél hatékonyabban, minél több példányban tudja génjeit átörökíteni.

A cél érdekében használt stratégiákat elsősorban az utódok száma és az utódgondozásba fektetett energia határozza meg. Az emberek viszonylag kevés számú utódot hoznak létre és a nevelésre, gondozásra fordított energia mennyisége jelentős. Különbség van azonban a férfiak és a nők párválasztási stratégiája között, amit a két nem eltérő biológiai adottságai határoznak meg.

A nőnek kilenc hónap szükséges ahhoz, hogy kihordja gyermekét, majd a szülés, szoptatás feladata is ráhárul. Az anya már a fogamzás első pillanatától nagyobb felelősséget vállal az utód iránt, mint az apa. Ennek megfelelően a nő olyan partnert keres, aki nem csak nemzőképes, de a hosszú ideig gondozásra, támogatásra szoruló gyerek felnevelésében is segítséget tud nyújtani. Ezért azok a férfiak lesznek legesélyesebbek a nők kegyeinek elnyerésében, akik vagy már rendelkeznek az erőforrásokkal, vagy vélhetően meg tudják azokat szerezni, tehát pl. testileg rátermettek, kellő ambícióval rendelkeznek.

A férfiak ezzel szemben kevésbé jövőcentrikusak, hiszen úgy tudják érvényre juttatni szaporodási sikerüket, ha minél több nővel "párosodnak". A nők kiválasztásában számukra a nemzőképesség kulcsingere a meghatározó, vagyis hogy a nő kora és egészsége alapján alkalmasnak tűnjön az utódnemzésre. Ilyen kulcsingerek például a bőr, dús ajkak, mell vagy a derék és csípő megfelelő aránya.
A fentieket szem előtt tartva most már érthető, hogy a nők miért az egészségüket, fiatalságukat hangsúlyozzák. Ugyanis az az érdekük, hogy széles körben felkeltsék a férfiak érdeklődését, hogy válogatni tudjanak, és csak akkor kötelezik el magukat, ha az aktuálisan rendelkezésre álló felhozatalból a lehető legjobbat kiválasztották. A férfiak ezzel szemben teljesítményeiket és anyagi lehetőségeiket teszik a nők számára egyértelművé. A drága autó a státuszt, míg az izmok a fizikai erőnlétet, a védelemnyújtás képességét jelzik. Az evolúciós pszichológia szerint tehát párválasztási stratégiáink veleszületettek, és ténylegesen irányítják is cselekedeteinket, és felismerhetőek párválasztási, házasságkereső viselkedésünkben.

Tudományos kutatások

Roppant nagy a szakirodalma az emberi párválasztást befolyásoló tényezőkről szóló kutatásoknak. Ezek közül is kiemelkedik a pécsi, a PTE BTK Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék vezetőjének, Bereczkei Tamásnak és munkatársainak vizsgálata, amely, még a világsajtót is bejárta. A kutatás azt vizsgálta, hogy a lányok miért apjuk, a fiúk miért anyjuk arcvonásait keresik leendő párjukban. Bereczkeiék fő állítása, az volt, hogy az emberek gyermekkori tapasztalataik alapján az ellentétes nemű szülőt használják valamifajta modellként, hogy párt találjanak maguknak. Abból indultak ki, hogy a mindennapi tapasztalat szerint valóban sok esetben a párok hasonlítanak egymásra az intelligenciát, a fizikai vonzerőt, a státuszt és bizonyos személyiségjegyeket tekintve. Legelső magyarázatként az merült fel, hogy a párok azért hasonlítanak egymásra, mert az emberek minden tudatos reflexió nélkül vesznek saját magukról valamifajta mintát, és azt vetítik a párjukra. Ezt hívják fenotípusos illesztésnek, ami egy genetikailag kódolt önfelismerési folyamat. Lényege, hogy nem tudatosan hordozunk valamilyen mintát saját magunkról, és keressük a magunkhoz hasonlókat. Bereczkeiék elképzelése más volt, azt gondolták, hogy nem ennyire erősen genetikailag kódolt ez a folyamat, hanem sokkal inkább tanult. Részt vesznek persze a párválasztásban veleszületett genetikai elemek, de van egy tanulási folyamat, a gyerekkori a szülői mintavétel. Nem egy erős genetikai felismerésről van szó, sem pedig a saját tulajdonságaink párunkra vetítéséről, hanem egy modellkeresés történik, amely egy gyermekkori tanulási folyamatnak az eredménye, amelyet szexuális imprinting-nek hívunk. Ez az a folyamat, amely során az ellentétes nemű szülő arcát bevéssük gyermekkorunkban a memóriánkba, majd ezt felnőttkorban a párválasztásnál előhívjuk.

Korábban végzett vizsgálatokból az is kiderült, hogy minél szorosabb a szülővel az érzelmi kapcsolat gyerekkorban, az első 6-8 évben, annál inkább ehhez a szülőhöz hasonló partnert választunk, mintegy rávetítjük a potenciális partnerünkre a szülőről a memóriánkban elraktározott modellt.

Sok pár között persze semmilyen hasonlóságot sem lehet észrevenni. Sőt ellentétes tulajdonságokkal, személyiségjegyekkel rendelkezhetnek. Pszichológusok szerint gyakran a másikban azt keressük, ami hiányzott a szülői kapcsolatunkból, vagy annak ellentétét, amelyet a fiúk anyjukban, lányok apjukban nem szerettek. Ha valaki nem kedvelte apjában a tutyimutyi, papucsférj fellépést, inkább a határozott típusú férfiakat kedveli. A tisztaságmániás családban felnőtt férfi tudat alatt olyan párt kereshet, aki rendetlen, így lázadva a szülői törvények ellen.

És a lélek?

A párválasztással kapcsolatos kutatásoknak se vége, se hossza. De ne felejtsük el, hogy az ember nem csupán test, izom és ösztön. Lelki beállítódásunk legalább ugyanolyan mértékben befolyásolja párválasztásunkat: az önismeret, az önértékelés, és az önmagunkkal kapcsolatos elvárások. A megoldás valahol a kettő között - test és lélek - rejlik, csak mindenkinek rá kell találnia az útra, megtalálnia saját magát, és a másik felét.

Ideális lenne, ha minden olyan egyszerűen működne, mint ahogy a dal mondja: „Szerelemhez nem kell szépség/szerelemhez nem kell ész/ szerelemhez nem kell semmi más/csak szerelem kell és kész."

A családi minták jelentősége

Mikor megszületik a gyermekünk, akkor rögtön rózsaszínbe vagy kékbe öltöztetjük, nem is sejtve, hogy ezáltal a gyermekkel való bánásmódot is kijelöljük. A gyermek születését megelőzően az anya és az apa is ápol magában egy képet arról, hogy kislányt vagy kisfiút szeretne, illetve, elvárásai vannak a születendő gyermek jellemével kapcsolatban is. Akkor mondható szerencsésnek egy szülő-gyermek találkozás, ha összecsengenek a szülő elvárásai a gyerek értékeivel.

Ranschburg Jenő szerint hat éves korig jobb lánynak lenni, utána pedig fiúnak. Azért mert eddig az életkorig az érzelmi légkör melegsége a fontos, utána a világ megismerése, az önállóság. A kislányokra többet mosolyog az anyukájuk, elfogadottabb, ha pátyolgatják, babusgatják őket. A kisfiúkra erős szociális presszió hat, például a kisfiúk nem sírnak, milyen férfi lesz így belőled stb.

A fiúk és a lányok másként ismerik meg a világot. A nők eszköze a verbalitás, a lányok pl. hamarabb tanulnak meg beszélni, mint a fiúk. Ez a különbség felnőttkorban is megmarad, nagyon eltérő módon kommunikál a két nem. A nők könnyebben és többet beszélnek a problémáikról, a férfiaknál már az is nehézséget jelent, hogy felismerjék a problémáikat, és kevesebb jelentőséget tulajdonítanak az érzelmeiknek is.

Egy felmérés kapcsán a tanító néniket arra kérték, hogy mondják meg, ki a legjobb tanuló az osztályban. A legtöbb pedagógus, kivétel nélkül lányokat nevezett meg, néha 1-1 fiút is említettek. A magatartásban negatív értelemben a fiúk vezetnek. A kisfiúk gyengébb teljesítményének egyik fő oka, hogy nem hajlandóak a tanító néninek tanulni. A kisgyerekeket drámai módon nők veszik körül. A gyerekek majd 10 éves korukig szinte kizárólag csak nőkkel találkoznak, nők nevelik őket otthon, az óvodában és az iskolában, férfi sehol.

A tanítói, tanári pálya teljesen elnőiesedett. A pedagógusok nyolcvan százaléka nő. A hatéves kisfiú azonban csak férfi modellekkel hajlandó szóba állni. (Például, ha az anyuka kéri fiát, hogy segítsen borsót szedni, nagyon nincs ínyére a dolog, de ha apával kell füvet nyírni, akkor minden további nélkül szalad a gyerek.)

Ranschburg Jenő egyik írásában azt mondja, hogy tapasztalatai szerint korunk társadalma apátlan társadalom. A családban, az apaszerepben is háttérbe szorulnak a férfiak. Az apa negligálásának (akárcsak az anyai szerepvesztésnek) katasztrofális következményei lehetnek. A gyerek szocializációjában a férfias és a nőies mintáknak meghatározó ugyanis a jelentőségük. A szociálpszichológusok szerint ugyanis nemi szerepünket személyiségfejlődésünk során, öntudatlanul sajátítjuk el. Ez a "tanulási folyamat" a szülői és emberi kapcsolatok következménye. A gyerek a szüleire figyel, azokkal azonosítja magát, majd az ő viselkedésükből építkezik későbbi élete folyamán.

A férfiak és nők közötti különbség annyira fontos, hogy ennek mentén alakul tovább a személyiségünk. Ezek után érthető, hogy minden olyan változás, amely valamiképpen hátráltatja a nemi szerepnek megfelelő magatartás kiépülését, feltétlenül gátló hatást fejt ki a másnemű féllel kialakítandó kapcsolatok tekintetében. Ha a gyerek életéből hiányzik az apa - s ez manapság egyre többek életében tény -, az a továbbiakban számos mentális probléma forrása lehet. Ma az apaság a válást követően - és gyakran már előtte is - két dologra egyszerűsödik le: a biológiai aktusra és a tartásdíjra. Viszont a kéthetenkénti láthatás azt jelenti, hogy egy idő után apa és gyerek nem tud, mit mondani egymásnak. Ez a kevéske idő semmire sem elég, pláne nem meghitt, bensőséges viszony kialakítására.

Mivel egyre többen élnek főleg anya-gyerek(ek) szerkezetű családban, ez is az oka, hogy felserdülve, fiatal felnőtté válva egyre nehezebben találnak kapaszkodót, hiszen a szüleik kínálta "mintát" vagy nem tudják, vagy nem akarják "utánozni".

A túlsúlyos férfiaknak kisebb az esélye a nősülésre

Azoknak a férfiaknak, akiknek 18 éves korukban jelentős a súlyfeleslegük, kisebb az esélyük arra, hogy felnőtté válva feleséget találjanak. Ez áll abban a svéd tanulmányban, amelyet a túlsúlyosságról szóló amszterdami konferencián terjesztettek elő.

A megállapítás egyaránt vonatkozik a legkülönbözőbb intellektusú, vagy társadalmi-anyagi helyzetű férfiakra, és Malin Kark, a stockholmi Karolinska intézet kutatója szerint valószínűnek tűnik, hogy a fiatal nők a párválasztásnál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a külső megjelenésnek, mint más jellemvonásoknak.

A felmérésben több mint 500 ezer, 1951 és 1961 közötti svéd férfi vett részt, és kiderült: a már 18 évesen is kövéreknek 1991-ben 46, 2004-ben 45 százalékkal volt kisebb esélyük a nősülésre, mint jó kondícióban lévő férfitársaiknak. A súlyfelesleggel rendelkező, ám elhízottnak még nem mondható 18 éveseknek is kevesebb a sanszuk, de ez 1991-ben 10, 2004-ben 9 százalékkal volt alatta az átlagnak.

A túlsúlyosság bélyege hosszú ideig elkíséri tehát azokat, akik már fiatalon ebben szenvednek és ez kihat szakmai előmenetelükre épp úgy, mint emberi kapcsolataikra - vélekedik Malin Kark, aki szerint, bár az ő felmérésük erről nem szólt, az elhízott fiatalok többsége felnőttként is az marad.

Ugyancsak az amsterdami tanácskozáson került napirendre a dijoni Európai Ízléstudományi Központ tanulmánya, amely szerint az elhízás oka lehet a rossz alvás. Felmérésükből az világlott ki, hogy egy rossz éjszaka után az emberek általában szokásos kalóriamennyiségüknél 22 százalékkal többet visznek be.

Megállapították azt is, hogy az éhségérzés erősebb azoknál, akik előző éjszaka csak négy órát aludtak, mint azoknál, akik nyolc órát töltöttek alvással. A maastrichti egyetem kutatói pedig azt mutatták ki, hogy azok a fiatalok, akik kamaszkorukban rossz alvók lettek, inkább gyarapodtak súlyban, mint azok, akik jól alszanak.

Amikor a szülő hazudik

A gyerekek tökéletesen tudják, ki hazudik. Nincs ebben semmi misztikus, azért tudják, mert az ember, eredendően, megszületvén, nem tudja, mi a hazugság, a természetes dolgokat elfogadja, tényként kezeli, éles logikai érzéke viszont azonnal jelez, amikor két „tény" ellentmond egymásnak:

Például egy, hogy a Mikulás teszi a csizmába a csokit, és kettő, hogy apa tette be a csokit a csizmába, mert véletlenül megláttam. Mivel azt az állítást, hogy a Mikulás teszi be a csokit, az apa mondta, a gyerek úgy reagál erre az ellentmondásra, hogy amit apa mondott, az nincs rendben, hiszen a két állítás egyszerre nem lehet igaz, mert ez logikátlan lenne. Ha az apa nem csak azt hazudja, hogy a Mikulás hozza a csokit, hanem kijelentései más esetekben is kikezdik a gyerek logikai érzékét, a gyerek meghozza azt a következtetést, hogy apa állításai nem mindig felelnek meg a valóságnak és belátja, hogy ha az apa mond valamit, azt nem kell 100%-ig komolyan venni.

A gyermek akkor kezd hazudni, amikor az érdeke megkívánja. Tudja, hogy ha rossz fát tesz a tűzre, pl. eltör egy poharat, akkor ezért a szülők haragszanak rá, ingerültek lesznek és esetleg valamilyen kedvezményt, ajándékot, pl. csokit megtagadnak a gyerektől. Ekkor, mivel a gyerek tisztában van azzal, hogy a hamis állítás természetes, hiszen apa is gyakran él a módszerrel, azt mondja, hogy nem ő törte el a poharat, hanem a Mikulás. Mivel azonban apa már régi motoros a szakmában, ilyen állításnak nem dől be, közli a gyerekkel, hogy hazudott, mert Mikulás nincs is, ő nem törhette el a poharat. A gyerek tehát levonja azt a tökéletes következtetést, hogy ahhoz, hogy ne derüljön ki az igazság a pohár ügyben, rafináltan kell hazudni. Természetesen a gyermek elméje éles, mint a penge, innentől kezdve könnyen átveri a szülőt, még az sincs kizárva, hogy a gyerek bebizonyítja, hogy mégis van Mikulás. Mint ahogy, tegyük hozzá, van is.

A San Diego- és a Toronto Egyetem kutatói „nevelési célzatú hazugságnak" nevezik azt a jelenséget, amikor a szülők elvárják gyermeküktől az őszinteséget, ők maguk azonban gyakran hazudnak a gyerekeknek, hogy így befolyásolják viselkedésüket és érzelmeiket. A kutatási eredmények szerint a szülők igen gyakran füllentenek gyerekeiknek. Úgy gondolják, ha igazat mondanak, a gyerek nem fekszik le időben, nem szokik le a cumiról és nem mos fogat. Még azok a szülők is hazudoznak gyermekeiknek, akik amúgy kiemelt szerepet tulajdonítanak a szülő-gyerek kapcsolatban az őszinteségnek. Vajon miért? Mert a szülők, mikor gyerekek voltak, ugyanezt tanulták szüleiktől. Akármilyen nehéz is, meg kell törni ezt a láncot, mert nem várhatjuk el a gyerekünktől, hogy igazat mondjon, ha mi magunk sok esetben hazudunk neki. Márpedig az az információ, például, hogy a gyerek hol, kivel és meddig marad távol a családi fészektől, életbevágóan fontos lehet, például egy tizenéves esetében, aki vagány, drogmámoros társaságban kívánja eltölteni az éjszakát, majd a legvagányabb, ittas haver mögé felül a motorra, hogy hamar hazaérjen. A hazugság megfosztja a szülőt az ilyen fontos információktól, ráadásul, amikor a gyerek igazat mond, azt se hiszik el neki. Vannak kegyes hazugságok. Ha például nem tetszik a gyerek rajza, és ha ezt megmondom neki, többet nem akar majd rajzolni, ezért azt hazudom neki, hogy tetszik. Ilyen esetben sem kell hazudni. Ha nem mondjuk el, hogy nem tetszik, attól még nem hazudtunk, ráadásul nincs az a gyerekrajz, amelyikről ne lehetne pozitív kritikát mondani. Szépek a színek és látszik, hogy sokat dolgoztál rajta. Ha hazudunk a gyereknek, végső soron azt a meggyőződését is aláássuk, ami a legalapvetőbb gyermeki felismerés: hogy a világ csodálatos.

Mérgező szülők

Párkapcsolatai rendszeresen kudarcba fulladnak? Fél az intimitástól, esetleg túlzottan ragaszkodik partneréhez? Problémái vannak az önérvényesítéssel vagy folyton lázad mindenki ellen? Hogyan neveli gyermekét? Úgy bánik vele, ahogyan a szülei tették önnel vagy pont az ellenkezője? Sokan nem is gondolnák, hogy a fenti kérdésekre a válasz a szüleinkben keresendő.

Társadalmunkban kevés olyan ember van, akik felnőttkori problémáikat kapcsolatba tudják és merik hozni egykori szülő-gyerek viszonyukkal. Legtöbben egyszerűen nem tulajdonítanak jelentőséget ennek, főként a szülő kényszerű idealizálása miatt. Amennyiben feladjuk a szüleinkhez való kritikátlan lojalitást, akkor tudunk csak elindulni az úton: tudatosítani, majd feldolgozni a múlt értelmetlen, káros szülői üzeneteit.

Tökéletes szülő nem létezik, senki sem képes a nap minden percében érzelmileg rendelkezésre állni, de nem is kell. Teljesen normális dolog, ha a szülő néha rákiabál gyermekeire, vagy idegesebb a kelleténél. Időnként minden szülő túlzottan korlátozóvá válik, vagy elfenekeli a gyerekét. Nem ezektől a botlásoktól válik az ember kegyetlen vagy alkalmatlan szülővé. A legtöbb gyerek képes feldolgozni az alkalmankénti dühkitöréseket, ha mellette sok szeretetben és megértésben részesül. Ha a családra a nyílt és őszinte kommunikáció a jellemző, ha bármit megkérdezhet a gyerek, és kérdésére válasz is érkezik. Azonban az olyan szülő, akinek negatív viselkedési formái állandóan és túlnyomórészt jelen vannak a gyerek életében, sérüléseket okoz. Az ilyen szülők által okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét a gyerek egész lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is.
A mérgező szülők kifejezést Susan Forward amerikai családterapeuta használja, azonos című könyvében. Szerinte, ha valaki ilyen szülők felnőtt gyereke, sok mindent tehet, hogy megszabaduljon bűntudattal és kétségekkel terhelt torz örökségétől. Bizakodni kell, de nem azzal a hiú várakozással, hogy szülei megváltoznak, hanem hogy ő lesz képes lelkileg kiszabadulni az óriási és romboló hatás alól. A könyv jelmondata az alábbi: "Nem felelős azért, amit védtelen gyerekként önnel tettek! Felelős azért, hogy most tegyen pozitív lépéseket, és kezdjen valamit ezek hatásával!"

Susan Forward megrázó példákon keresztül mutatja be, milyen sérüléseket okoz a gyerek lelkében a destruktív szülői magatartás. Azokról a szülőkről szól, akik gyermeküket valamilyen módon megakadályozták az őket megillető, önálló és önmagáért felelős életvitel kialakításában. A pszichológusnő könyvével megdönti a kultúránkban tabuként jelen lévő, "szent és sérthetetlen szülő" mítoszát. A negatív szülői üzenetek skálája széles: a ridegségtől, elhanyagolástól, veréstől kezdve a rafinált szülői manipulációkon keresztül egészen a szexuális zaklatásig. Olyan súlyos dolgok szerepelnek a bűnlajstromban, mint a gyermek önállóságérzésének tudatos aláásása, vagy a gyermek életébe történő állandó szülői beszivárgás, netán a szülő saját életének felelősség-átruházása a gyerekre. Terapeutaként a jellegzetesebb romboló típusokról gazdag tapasztalati anyagot gyűjtött össze a szerző.

Az alkalmatlan szülők nemcsak hogy képtelenek kielégíteni gyermekük szükségleteit, de sok esetben elvárják, sőt megkövetelik, hogy a gyerekek viseljék a szülők gondját. Amikor a szülő saját teendőit a gyerekre kényszeríti, a családi szerepek összemosódnak eltorzulnak vagy felcserélődnek. Arra kényszerül, hogy túl korán felnőjön, és ezzel megfosztják gyerekkorától. Mini-felnőtté kell válnia, hogy a családot egybetartsa.

Az irányító szülők gyermekeiket nem bátorítják cselekvésre, próbálkozásra, felfedezésre, boldogulásra és kockáztatásra. Aggódó, rettegő szülők túlzott irányítása gyakran magukban a gyerekekben is aggodalmat és rettegést vált ki, soha nem képesek kinőni a szülői útmutatás és irányítás igényét. Ennek következtében szüleik továbbra is bitorolják, manipulálják, és nemegyszer uralják életüket. Ezek a szülők kórosan rettegnek az "üres fészek szindrómától": a veszteség elkerülhetetlen érzésétől, amelyet minden szülő átél, akinek a gyerekei végleg elhagyják az otthont. "A javadat akarjuk", "ezt érted tesszük" kifejezések mind ugyanazt jelentik: "Azért teszem ezt, mert annyira rettegek, hogy elveszítelek, hogy még arra is kész vagyok, hogy boldogtalanná tegyelek" - persze mindezt nem tudatosan. Minden szülő addig irányítja gyerekét, amíg az nem képes ura lenni a saját életének.

Az alkoholisták családjában felnövő gyerekek hamar megtanulják, hogy az alkoholizmus nagy titok. A külvilág felé a család magára ölti a "minden a legnagyobb rendben" mázát. A gyerekre nézve a normális család látszata különöse romboló hatású, mert arra kényszeríti, hogy letagadja saját érzéseit és észleléseit. Torz lojalitásérzet alakul ki benne, felnőttkorára elvakult lojalitása destruktív motívumként uralja tovább az életét. Az ilyen szülők gyerekei megtanulják, hogy akiket szeretnek, kiszámíthatatlanok, ezért gyakran rettegnek attól, hogy egy másik emberhez közel kerüljenek.
Talán a legkegyetlenebb és legmegmagyarázhatatlanabb emberi magatartás a szexuális erőszak. Az áldozat kiszolgáltatott, nincs hova, kihez menekülni. Az ilyen áldozatok arra kényszerülnek, hogy elrejtsék a családi rendszer abnormalitását, egész életükben hordozzák a családi titkot. Ám ha bátran segítséghez fordulnak, képesek lehetnek visszanyerni méltóságukat.

Susan Forward nem bosszúra buzdít a szülői tévedések megtorlása gyanánt. Csupán hangsúlyozza, hogy a felismerés félig-meddig gyógyulás is, és a felfedezés kezelhetőbbé teszi az eddig homályba burkolódzó összefüggéseket, segíthet szembenézni a szüleinkkel való közös múltunk árnyékos oldalaival, hogy rádöbbenhessünk bizonyos szülői üzenetek máig tartó kihatására a mindennapi életünkre. Hosszabb távon talán hozzásegít a rejtett sérelmek felfedezése után a tudatos megbocsátáshoz, s így egy boldogabb felnőtt léthez. Az önismeret útján járó felnőtteknek nem könnyű, de lelki egészségük érdekében érdemes. Valahol el kell kezdeni, és első lépésként jó kapaszkodóul szolgál ez a könyv.