Mama Hotel

Manapság egyre nehezebben és egyre később hagyják el a fiatalok a szülői házat. Halogatják a munkába állást, a házasságkötést, a gyerekvállalást. Hiába van olykor saját egzisztenciájuk, esetleg még saját lakásuk is, nem szívesen költöznek el otthonról. Miközben testileg korábban érnek, mint elődeik, valamiért mégsem akarják vállalni a felelősségteljes felnőtt életet. A jelenség annyira terjed világszerte, hogy felkeltette a szakemberek figyelmét.

Egy németországi felmérés szerint a fiatal nők átlagosan huszonkettő, a férfiak huszonöt éves korukig élnek együtt a szüleikkel. Ez önmagában nem lenne furcsa, tekintettel arra, hogy nagyjából ebben a korban jutnak a fiatalok diplomához, álláshoz. Aggasztóbbnak vélik viszont a szakemberek azt, hogy az utóbbi néhány évben pontosan egyharmadával nőtt azoknak a nőtlen férfiaknak a száma, akik még negyvenéves korukban is a mama szoknyáján csücsülnek. Olaszországban állítólag még ennél is nagyobb arányszámot tapasztaltak. Vannak olyan fiatalok, akik egyszerűen élvezik a „Mama Hotel" szolgáltatásait, és kényelemből nem kezdenek önálló életet, mert a legjobb mindig a mama főztje, ráadásul nincs gond se a vasalt ruhára, se a takarításra, bevásárlásra. Legtöbbször azonban komolyabb dolgok lapulnak a mélyben, amelynek a gyökerei egészen a kisgyerekkorig nyúlnak vissza.

A szülőkről való leválás az egyik legnehezebb feladat a felnőtté válás rögös útján. Ezt az önmagában sem egyszerű lélektani folyamatot gyakran maguk a szülők teszik még nehezebbé. Egy francia pszichiáter azt állítja, hogy jóval több olyan gyereket kell kezelnie, aki kórosan nem tud elválni még rövid időre sem a szülőjétől, a legtöbb esetben az anyjától. A gyerek kétségbeesett, betegségtüneteket produkál, amikor ott kell maradnia az óvodában, az iskolában, nem hajlandó külön aludni, táborba menni. Daniel Bailly, a Marseilles-i egyetem tanára azt állítja, az elszakadástól való félelem a 21. század emberének egyik legjellegzetesebb tünete. Az elszakadástól való félelem bizonyos fokig természetes jelenség, de gondoljunk csak bele, mit érezhet az a 3 éves gyerek, aki szembesül apukája/anyukája rettegő, ijedt arckifejezésétől, mikor őt otthagyják az óvodában?! Valószínű nem önfeledt, mosolygós arccal lép be a terembe, hanem arra gondol, vajon hova hoztak anyuék, ha ők is ennyire félnek?! Több óvónő panaszkodik a szülőkre az óvodai beszoktatás időszaka alatt: a szülők nem képesek elfogadni, hogy minél rövidebb ideig búcsúzkodnak gyermeküktől, annál hamarabb belelendülnek a gyerekek az óvodai környezetbe. Ha a szülő vigasztalni, magyarázkodni próbál, a gyerek még görcsösebben szorítja majd a kezét. Viszont, ha eleve bizalommal teli a légkör szülő-gyerek közt, és a szülő is nyugodt, és képes elengedni a gyerekét, mert bízik benne, akkor a gyerek érezni fogja ezt a biztonságot, és tudja, hogy jó helyen lesz, míg szülei dolgoznak.

Nem könnyű eldönteni, honnan tekinthető kórosnak a gyerek ragaszkodása, mondja a francia szakember. A felismerést nehezíti, hogy sok anya a szeretet jelének tartja, ha a gyereke lépni sem akar nélküle, pedig inkább aggódnia kellene emiatt. Különösen gyakran fordul elő a kóros ragaszkodás az egyszülős családokban, amelyekből a válások szaporodása miatt egyre több van. Itt másik felnőtt híján a gyerek lesz a mama „házastársa", legfőbb bizalmasa. Ez már önmagában is természetellenes helyzet, amit tovább fokoz, hogy mai világunk sokszor zaklatott, félelmet keltő, ami elől jóformán csak az otthonunkban találunk védelmet. Nincs érző anya, aki ilyen körülmények között ellökné magától a belé csimpaszkodó gyermeket. Minden lépését ugrásra készen szemmel tartja, és eközben lassanként eléri, hogy a gyerek folyton a nyomában koslat, és képtelen jól érezni magát az anya nélkül, vagy kortársai között.

A másik ok, ami miatt a fiatal felnőttek nem akarják elhagyni a szülői házat, állítja Bailly professzor, hogy a mai világban összemosódnak az életszakaszok, nem léteznek éles határok. Azok a dolgok, amelyektől felnőtté válunk - munkába állás, házasságkötés, gyerekvállalás, stb. - egyre későbbre tolódnak. Ennek egyik oka szintén a gyerekkorban gyökerezik: ha valakit nem támogattak az önállósodásban, nem adtak teret neki a szabad és kreatív játékban, az a későbbiekben sem fogja elhinni magáról, hogy képes felnőtt módjára helyt állni az életben, munkahelyen, párkapcsolatban. Úgy tűnik, ez a generáció, inkább megszerez három diplomát, mintsem felelősséget vállalna a saját életéért. Gyakran előfordul az is, hogy amint véget ér egy többéves párkapcsolatuk, egyből költöznek vissza a szülői házba, (bumeráng gyerek) holott előtte már megindultak az önállósodás útján. Felnőtté válni azt jelenti, hogy képesek vagyunk lemondani bizonyos dolgokról, képesek vagyunk feláldozni önző érdekeinket. Ez persze nagyon kemény „munkát" vagyis önismeretet, fájdalmat és lemondást igényel.

Mi lehet a megoldás? Vajon a szülő erőltesse, hogy felnőtt korú gyereke hagyja el a családi fészket? A pszichiáter válasza egyértelmű igen. Még jobb persze, ha a szülő kezdettől fogva önállóságra neveli csemetéjét. A családban mindenkinek szüksége van magánszférára, nem kell mindent szimbiózisban megélni szülőnek és gyereknek. A szülő legyen biztos pont, aki ha kell, védelmet nyújt a háttérből, de hagyja gyermekét kockázatot vállalni. Irányítsa úgy, hogy a gyerek tapasztalatokat szerezhessen, saját maga oldja meg problémáit, és vállalja a felelősséget tetteiért. Az a fiatal, akinek van önbizalma, mer konfliktusokat vállalni, könnyebben vállalja később a felnőtt életet is.

Rómeó és Júlia

A kérdést, hogy meddig tart egy szerelem, feltehetjük úgy is, hogy mikor kezdődik. Vajon az a jobb, ha meglátva Ő-t az első pillanatban belénk csap a villám, vagy ha a villámcsapás energiáját beosztjuk, és lassan csepegtetjük egy hosszú életen át?

Ha Júlia és Rómeó nem halt volna meg egy nappal azt követően, hogy egymásba szerettek, Shakespeare írhatott volna egy Háború és béke terjedelmű családregényt, melynek végén a Montague dédunokák virággal köszöntik a gyémántlakodalmukat ülő híres párt. Shakespeare azonban nem írt regényeket, költő volt és drámaíró, és mint ilyet, a szenvedélytől lobogó, romantikus érzelmek ihlették - a tűzpiros, tűzbe dobott rózsák, nem pedig az útszélen letépett és vázában hervadozó mezei virágok, mint mondjuk Ibsent. A két író világlátása közötti különbségről számos filozófus tartott jó vagy rossz előadásokat kis és nagy egyetemeken, a Nő és a Férfi főszereplésével műsorra tűzött rejtvényes színjátékot pszichológusok, szexuális tanácsadók és családvédők próbálják megérteni. A téma azonban mindig rejteget meglepetéseket.

A kávéházakban beszélgető hétköznapi ember hajlamos rávágni, hogy a szerelem nem tart örökké, a hosszú távú kapcsolatokban a szenvedélyes románcot idővel felváltja a szeretetteljes barátság, a lángok parázzsá szelídülnek, a hálószobákba végül csak aludni mennek a szülők és így tovább. Ám a Kalifornia Egyetem új kutatása meglepő módon mást bizonyít. Igaz ugyan, hogy az új szerelemmel járó megszállott vágy idővel meggyengül, ám a romantikus szerelemmel más a helyzet. A kutatók 25 korábban készült tanulmányt poroltak le és elemeztek újra. A vizsgálatban rövidebb, 4 évnél kevesebb ideig tartó, és hosszabb távú, 10 vagy annál is több évig húzódó kapcsolatokat elemeztek. Ezen kívül megkérdeztek 150 párt, akik átlagosan 8 éve élnek együtt, és kiderült, hogy a régi szerelmek is gyakran lángolnak úgy, mint a frissek, ha a felek ápolják első érzéseiket. Ha soha nem engedik meglazulni a húrt, ha újra és újra befűtik a kazánt, ha öntözik és dédelgetik a tűzpiros rózsát. Ha elfogadjuk, és azt gondoljuk, hogy a szerelemnek természetszerűen barátsággá kell változnia, akkor úgy is lesz, és ne csodálkozzunk, hogy este, amikor befekszünk a hitvesi ágyba, barátságosan elbeszélgetünk a gyerekek üzenő füzetéről vagy, mint barátnak, elmeséljük, hogy új főnökünk milyen jól néz ki. Ha azonban a barátokat kizárjuk a hálószobából, és nem keverjük össze a nagy Ő-t az ivócimborákkal, hanem ehelyett úgy készülünk az esti találkára, mint hajdanán, mikor még hosszasan bíbelődtünk a tükör előtt a randevúra, akkor azon kaphatjuk magunkat, mint a még 80 évesen is gyönyörű színésznő, Tolnay Klári, akiről az a hír járta, hogy párjával még idős korukban is, minden este, lefekvés előtt pezsgővel koccintottak. 

Olyan férfi kell a nőnek amilyen az egészségügy

A nők párválasztását befolyásolja a hazájukban uralkodó egészségügyi helyzet - állítják brit kutatók.

Minél alacsonyabb a várható élettartam és minél gyakoribbak a fertőző betegségek egy adott országban, annál inkább előnyben részesítik a nők a maszkulin arcvonású férfiakat - állapította meg kutatócsoportja közreműködésével Lisa DeBruine, az Aberdeeni Egyetem tudósa.

A Royal Society, a brit tudományos akadémia Proceeding B című kiadványában megjelent tanulmány szerint a párválasztási szelektálás ősi asszociációkra vezethető vissza: a nők a férfias arcvonásokat a genetikai egészséggel kapcsolják össze, így próbálják meg növelni az ellenállóbb utódok nemzésének lehetőségét. Ennek a jelenségnek azokban az országokban van igazán jelentősége, ahol az egészség kiemelkedően fontos a túlélés szempontjából - állapították meg a kutatók.

Az erőteljesen maszkulin vonásokkal rendelkező férfiak ugyanakkor kevésbé őszintének, az együttműködésre kevésbé hajlamosnak hatnak és inkább a rövidtávú kapcsolatokban tűnnek érdekeltnek. Ez megmagyarázza, a fejlett országokban élő nők miért favorizálják kevésbé a "férfias" férfiakat.

A vizsgálat során 4794 tizenhat és negyven év közötti nő értékelte különböző férfiak fotóját. DeBruine és csapata a képeket egy grafikai programmal is átalakította, így az egyes portréknak egy férfias és egy nőies változata is született. A kutatásban összesen harminc ország, például Németország, Brazília, Kanada, Oroszország és Svédország vett részt.

Az eredményeket összehasonlították az Egészségügyi Világszervezetnek (WHO) az adott országok egészségügyi állapotára vonatkozó statisztikáival. Ide tartozik a gyermekek és felnőttek halálozási rátája, a várható élettartam illetve a fertőző betegségek miatt bekövetkező halálesetek száma.

A tanulmány megállapítása szerint bár a maszkulin férfiak preferálása függ az adott ország egészségügyi indexétől, független az átlagéletkortól és az egyéni párválasztási stratégiáktól.

A tudósok kijelentették: mivel a kutatásban résztvevő országok mindegyike viszonylag magas fejlettségi szintű, ezért további vizsgálat tárgyát fogja képezni, hogy a megállapítás vajon a nagyon szegény országokban is megállja-e a helyét.