Hogyan szeressünk?

A híres, Egyesült Államokban élő pszichológus, Gordon S. Livingston Hogyan szeressünk?, vagy pontosabban Hogyan legyünk szerelmesek? című könyvében (How to Love?) számos közkedvelt, romantikus szerelmi elképzeléssel számol le. Többek között azzal is, amit leegyszerűsítve csak úgy nevezünk: szerelem első látásra.

Livingston megítélése szerint ostobaság lenne kapcsolatainkat egy lopott pillantás, egy félmosoly, egy szépen lógó tincs, vagy az ezekhez hasonló első benyomásra építenünk. „Képtelenség ezt megítélni, amíg meg nem ismerjük az illetőt" - érvel Livingston -, "természetesen az első találkozás során kialakulhat valamilyen vonzalom a felek között, de ezek a kémiai ingerek gyakran becsapnak minket."

De vajon miért? Ha megpillantok valakit, nem érezhetem úgy az első pillanatban, hogy ettől az embertől legkorábban életem végén szeretnék elválni? Túl ösztönös és naív volna abban hinni, hogy a szív bölcsebb az észnél? Livingston kutatásai szerint a legtöbb esteben nem a szív dönt. Állítja, hogy az emberi társadalmak, sokszor a kereskedelmi szükségszerűség alapján, idealizált szépségmodelleket helyeznek a célpontba, a párválasztó emberek pedig abba a csapdába esnek, hogy nem abba szeretnek bele első látásra, akibe a szívük, hanem akibe a szemük diktálja. A szemük, ami azt akarja szépnek látni, amit a divatszakemberek, jól felfogott érdekből, ideálisnak terveznek meg. A csapda abban áll, hogy bár igaz a mondás, hogy a külső jól árulkodik a belsőről, ám a kiválasztott személyről alkotott első benyomásunk valójában nem az illetőről születik meg, hanem azoknak a tervezőknek az ízléséről, akiktől az illető ruhát, sminket, stílust, végső soron külsőt vásárol. A belső tulajdonságokat pedig nem mindig, vagy csak túl későn ismerjük fel, így lehullik a lepel, és kiderül, ha szerelmünk annak idején egy másik üzletben vásárolt volna, most nem lennénk vele.

Livingston szerint ilyen és hasonló okok miatt küzd a civilizált ember annyi rossz házassággal, megromlott kapcsolattal. Könyvében arra tesz kísérletet, hogy megfejtse a hosszú távú, boldog kapcsolatok titkát, ami szerinte abban áll, hogy meg kell találnunk azt a személyt, aki a tíz „alapvető erény" legtöbbjét birtokolja: kedvesség, optimizmus, bátorság, hűség, tolerancia, alkalmazkodóképesség, szépség, humor, őszinteség, intelligencia. A tökéletes párválasztás ezeknek az erényeknek a személyre szabott arányain múlik. Valakinek például, több optimizmusra és kevesebb bátorságra, míg másnak rengeteg humorra, de kevesebb kedvességre van szüksége a másik fél erényei közül.

Egyesek úgy okoskodnak, hogy a túl nagy különbségek alkalmazkodóképességgel és szeretettel elsimíthatóak, Livingston álláspontja azonban az, hogy meg kell előznünk azt a helyzetet, amikor már csak a toleranciával és a mindent lenyeléssel tudjuk áthidalni a szakadékot. Ha olyan embert választunk társnak, aki hozzánk hasonlóan gondolkozik, könnyebben érti meg, és mi is könnyebben értjük meg, hogy mindketten másképp gondolkozunk. Ha két követ nagyon sokáig dörzsölgetünk egymáshoz, végül illeszkedni fognak, de mennyivel egyszerűbb olyan köveket választani eleve, amelyeket nem kell ennyiszer összeütni egymással, mert jól illeszkednek. Az emberek, a pszichológiai elemzések szerint, körülbelül húsz éves korukra olyan személyiséget vesznek fel, ami halálukig már lényegében alig változik. Az a módszer, aminek az a szlogenje, hogy majd én megváltoztatom, szinte soha nem válik be. Ha párválasztásunknál tudatosak vagyunk, tudjuk kit akarunk, tudjuk, hogy mi magunk milyenek vagyunk, és a reklámoknak se dőlünk be, akkor már hallgathatunk a szívünkre. 

Közösségi oldalak és a féltékenység

A Facebook, vagy más, hasonló szolgáltatást nyújtó, népszerű webfelületek a kellemdús időtöltés mellett a korszellem adta veszélyekkel is megajándékozzák használóikat. Az egyik ilyen veszélyforrás a féltékenységből fakadó függőség.

A kanadai Guelph Egyetem kutatói szerelmes fiatalok bevonásával készítettek felmérést, mi szerint a közösségi oldalakon időző egyetemisták olyan információkhoz jutnak kedvesükről, ami ördögi körbe vonja őket, és elfeledkezve minden másról, az FBI-t megszégyenítő színvonalú nyomozgatásokba kezdenek. A nyomozás során hosszú órákat töltenek a nevezett oldalon, és sok esetben reggelétől késő éjszakáig tapadnak a forró nyomra. A közösségi oldalakat üzemeltető óriáscégek gazdasági igazgatói örülnek ennek, mivel minden klikkeléssel több és több pénz üti a markukat, ám a szülők és a tanárok aggódnak.

A féltékenység negatív pszichológiai inger, és mint ilyen súlyos csapdát jelent. Nem marad idő más, fontosabb élvezetre, mint amilyen a tanulás, vagy a sport. A magatartásformákat vizsgáló kutatók szemében az eset nem egyéb, mint annak az evolúciós stratégiának a megfigyelése, miszerint a biológiai cél az utódnemzés, a féltékenység pedig e cél elérésében szerephez jutó párválasztási küzdelem.

Aki féltékeny, legyen az illető ember, majom, vagy elefánt, az semmi másra nem tud koncentrálni, csak arra, nehogy elvegyék tőle az utódnemzés tekintetében legoptimálisabbnak tűnő szülőtársat. A dominancia harcot az állatvilág szereplői erdőkben, szavannákon, vagy a tenger mélyén játsszák, a modern ember pedig, sok esetben, a közösségi oldalakon. Persze, az ember, legtöbb esetben, nem agyarakkal és lesújtó izomerővel szereti megvívni a párjára szemet vető konkurens elleni harcot, az idő- és energia ráfordítás mégis kísértetiesen hasonló. A feltöltött vicces képek, hozzászólások, meghívások, amelyekből kiderül, hogy kiválasztottam félreérthetetlenül, csak és kizárólag hozzám tartozik, olyan üzenet az ellenérdekű fél számára, aki lehet akár a legjobb ismerősöm is, ami nem maradhat válasz nélkül. A válasz viszontválaszt követel és így tovább. A rejtett információ, melyben ügyesen kerül kódolásra, hogy ki, kivel, hol és mikor lépett kapcsolatba, olyan időigényes feldolgozást követel, ami a szakemberek szerint már függőséget jelent, és mint ilyen, több kárt okoz, mint hasznot.

A féltékenység zöld szemű szörny, talán azért, mert aki kórosan kialvatlan és sokat bámulja a képernyőt, az bezöldül. De még ha nem is színeződünk el, a számítógép monitora előtt kuporogva, szemünket, gerincünket rongálva, olyan csatákat vívunk meg, amire az épeszű embernek nincs szüksége, csak akkor, ha pusztán evolúciós ösztöneire hallgat. Bár kétségtelenül biztonságosabb a Facebook-on rivalizáni, mint késsel a zsebben egy diszkó előtt, az eredmény nem sokban különbözik. Mind a kettőre van jobb megoldás. Az ember éppen azért a teremtés koronája, mert nem csak az evolúció irányítja. Az ember képes irányítani az evolúciót. Az ember képes felülemelkedni a féltékenységen, mert tudja, hogy nem az önző gén a legfontosabb, hanem valami más...

Szent Johanna és David Beckham

A nők szerepének, megítélésének, társadalomban elfoglalt helyüknek változásával együtt a férfiak identitása is jelentősen átalakult.

Milyenek a mai nők a valóságban? Sokfélék és sokrétűek, modernek éppúgy, mint konzervatívak. Van választásuk, eldönthetik, hogy karriert építenek, vagy a családnak szentelik életüket. A fiatalabb korosztálynak az egyik legfontosabb momentuma, hogy nem engedi elvenni a szabadságát. A XXI. század nője tehát független, önálló, aki tudja, mit akar, sőt el is éri, amit akar. Nem izgatja a főzés, mosás, takarítás, sem a „jól kell férjhez menni" téma, inkább műveli magát, törődik a testével-lelkével, fontos számára a karrier, és érdeklődve figyeli a közéleti eseményeket is. A mai nő mondhatni férfiasan helytáll az élet minden területén.

A hagyományos férfi korszaka éppúgy hanyatlásnak indult, mint a hagyományos nőé. A modern nő létrehozta a modern férfit. A férfiak új stílusra tettek szert, alkalmazkodtak az új kihívásokhoz. Az öntudatos nő ugyanis nem szolgálja ki, nem kényezteti a férfit, hanem egyenrangú partnerre vágyik. Elvárja, hogy a férfi elbeszélgessen vele, érzelmileg is ki tudja fejezni magát, megbeszéljék, és közösen oldják meg a problémás kérdéseket. Ma már idejétmúlt az elvárás, hogy a férfi legyen erős, kemény, harsány, agresszív, határozott. A nő, pedig gyenge, csöndes, szerény, bizonytalan, elomló és határozatlan.

Szinte szükségszerű tehát, hogy a 90-es években megjelent a porondon az új férfiideál, nevén nevezve, a metroszexuális férfi. A fogalmat 1994-ben találta ki Mark Simpson angol újságíró, publicista, és lényegét az alábbiakban határozta meg: metroszexuális az a nagyvárosi férfi, akinek erősen fejlett esztétikai érzéke van, sok pénzt és időt tölt szépítkezésére, öltözködésre, az életstílusának tudatos alakítására, továbbá vállalja azt, hogy a férfiak is lehetnek érzékenyek, romantikusak, "széplelkek". És bár úgy tűnik meleg, mégis heteroszexuális. Az ilyen pasik szoláriumba járnak, festik, melírozzák a hajukat, ékszereket viselnek, szőrtelenítenek, alapozót használnak, és sokat járnak vásárolni. Egyszóval, nagy-nagy gondot fordítanak a külsejükre. Ők azok, akik mielőtt kilépnének az utcára, órákig készülődnek, nézegetik magukat a tükörben, forgolódnak, és nem nyugszanak addig, amíg nem érzik azt, hogy tökéletes a toalett. Megkockáztatom, hogy egy metroszexuális férfi több bőrönddel indul vakációzni, mint nő társai...

A metroszexuális férfi jött, látott és győzött, ugyanis az Egyesült Államokban a 2003-as esztendőt a metroszexuálisok évének nyilvánították. Természetesen a média és a piac is nagymértékben hozzájárult a metroszexuális férfiak sikeréhez. Hiszen a férfiaknak kínált szépítőszerek megsokasodtak a piacon, már minden olyan terméket meg lehetett találni férfi változatban, ami a nők számára elérhető, a bőrradírtól a naptejig. Jean-Paul Gaultier elsőként dobott piacra olyan dekorkozmetikumokat, amelyeket kifejezetten férfiaknak készített.

Mark Simpson egy évtizeddel később bevallotta, hogy a metroszexualitás nem létezne média nélkül. David Beckham, Brad Pitt vagy Tom Cruise által megszemélyesített férfitípust-ideált egyre többen követik. A fogalom megalkotója szerint az újszerű életstílus elterjedésével a média létrehozta az überszexuális férfit, de valójában ez is mertoszexuális, csak szebb csomagolásban. (Az überszexuális férfi már túllép a metroszexualitáson, rafinált, ám olyan egyéni stílusa van, amihez nem szükséges a divatkövetés. Hozzá nem tapad annyira az önimádat és a végletes fogyasztói magatartás. Ő a hagyományos férfiképhez kapcsolódó értékeket képviseli: a nőiességgel járó dolgok elutasítása, visszafogott érzelmek, teljesítmény-orientáltság, intellektus, erő, agresszivitás, érzelmek nélküli erotika. )

A metroszexuális ellentéteként jelent meg a retroszexuális férfi, aki visszautasítja azt, hogy különösebb figyelmet fordítson a megjelenésére, illetve a divatkövetésre, aki soha nem festené a haját, sőt még a hajfixálótól is kirázza a hideg. A szoláriumra, pedig azt hiszi, hogy egy egzotikus koktél. Az előbb felsorolt jellemzők alapján viszont ne gondoljuk, hogy ez a típusú férfi az ápolatlan kategóriába sorolható!

A mai nőnek és férfinak végül is van választási lehetősége. Dönthetnek saját sorsuk felől, melyik ideálnak, irányzatnak a csapatához kívánnak csatlakozni. Egy nő építheti karrierjét, és pelenkázhat is egyszerre. Hogyan? A férfi segítségével. A nők belekóstolnak a férfias dolgokba, a férfiak pedig a nőiesekbe. S lassan megérkezünk a régóta áhított igazi egyenrangúsághoz. Az egyenrangúság nem azt jelenti, hogy egyformák leszünk, hanem, hogy egyensúlyt teremtünk férfi és nő között. Nem az ellentétekre helyezzük a hangsúlyt, hanem a hasonlóságra. Hiszen mit sem érne a nők világa férfiak nélkül, és a férfiak világa nők nélkül.