Válás és gyerekek

Szakértői vélemények szerint a gyereknek nem az a rossz, ha a szülei elválnak, hanem sajnos, sok esetben az, ahogyan elválnak. A gyerekek azt hiszik ugyanis, hogy a válás maga a pokol, valami olyasmi, aminél rosszabbat keresve se talál. Nem azért hiszi azonban ezt, mert ez így is van, mert így kell lennie, hanem mert látja a szülein, hogy ők a válást így élik át. Ordítoznak, sírnak, áskálódnak, kialvatlanul kóvályognak stb. Ha tehát a válás a szülők számára pokol, akkor a gyereknek a legnagyobb pokol.

De ha a válás olyan, mint minden más változás, ami az élet része, és ha ugyan drasztikus lépés is, de egy új, jobb út kezdete, akkor a gyerek sokkal kevesebb sérüléssel ússza meg a dolgot, hozzátehetjük, a szülők is. Ingmar Bergman, a nagy svéd filmrendező és író, aki Jelenetek egy házasságból című filmjét elkészítve egy egész nemzet, a svédek családi pszichológusának számított (1973), sokszor vált el és sok gyereket nevelt. Öregkori naplójából kiderül, hogy ex feleségeivel együtt karácsonyozott, születésnapozott, gyerekei pedig láthatták, ahogy anyjuk új házastársával, mint baráttal, mint új családtaggal együtt nevetett, és ami a legfurcsább, szerette őket. Bergman nem haragudott arra, aki otthagyta őt, sem arra, akiért otthagyták. Az élet részének tekintette, hogy két vándor, akik hosszú ideig együtt jártak az úton, egyszer búcsút intenek egymásnak. Nem pokolként élte meg a válást, hanem változásként.

Az akadályt azonban nem tudja mindenki ilyen könnyen venni. A legtöbb családban a válás évekig elhúzódik - a népnyelv szerint fele annyi ideig, mint ameddig a házasság tartott: ha négy évig tartott, két évig húzódik, ha tíz évig éltek együtt, akkor öt év, mire az elvált felek megnyugszanak és képesek új kapcsolatba lépni. A népnyelv a régiek statisztikájának számít, de a modern szakértők is két-három évre becsülik a válás utáni krízist, amennyiben gyermek is van. A gyermek szemével nézve mindezek az időszakok még hosszabbnak tűnnek, mert a válást megelőző, a házasság megromlásának fázisát is nehezen viselik, mielőtt még valamelyik fél elköltözött volna.

A szülő a legnagyobb hibát akkor követi el, ha gyermekét beavatja az eseményekbe. Sőt, sok szülő még fel is használja őt, hogy üzengessen elvált szülőtársának, odamondogasson az új nevelőapának vagy nevelőanyának. A gyerekek ebben „örömmel" részt vesznek, aminek hatására egyre erősebbé válik az a hitük, hogy ők okozták a válást, ők a hibásak. Az ilyen hamis bűntudat hatására sok gyerek kezdi úgy gondolni, ha ő nem jött volna világra, apu és anyu még mindig boldogan élnének, együtt, míg meg nem halnak.

A szülőnek minden esetben tudatosítania kell gyermekében, hogy egyáltalán nem a gyerek a hibás, és a minimális, tényszerű információkra korlátozva azt, amit a gyerek a dologból megtudhat, úgy kell tennie, mintha a válás nem volna tragédia; mintha a folyton változó élet része volna; mintha az állatvilágban is bőséges példát találnánk arra, hogy a természet törvénye diktálja, hogy a szülők sokszor elhagyják egymást. Ha ezeket higgadtan, nyugodtan közöljük gyermekeinkkel, magunk is rájövünk ennek igazságára és elfogadjuk, hogy az élet nem mindig ugyanazt akarja, mint amit mi akarnánk.

Gyerekszülés kamaszként

Nő a gyerekanyák száma, egyre korábban esnek teherbe a nők. Átlagolt adatokkal számolva, a hetvenes években 20 éves korban, a nyolcvanas években 18 éves korban vesztették el szüzességüket a fiatalok. A kilencvenes évektől napjainkig ez a szám annyira lecsökkent (14-15), hogy a szülők aggódni kezdtek - tegyük hozzá, hogy a szülők a hetvenes években is aggódtak, sőt, a szülők mindig aggódtak, ám egy 13 éves kismama látványa mindenkiben, a témával foglalkozó kutatókban is súlyos aggodalmat kelt.

Két évvel ezelőtt, 2008-ban, több mint 40 ezer terhesség megszakítást végeztek el a magyar orvosok, és ennek tíz százalékát fiatalkorú, tizennyolc év alatti lányokon. A tendencia két okból aggályos: a szülők félnek, hogy fiatal gyermekük szervezete kárt szenved a korai terhesség miatt, és másodsorban, félünk, hogy az unokánkat egy arra még éretlen szülő neveli fel. A tudományos magyarázat szerint, mivel a történelmi korokban, beleértve ősemberi időszakainkat is, a nők nagyon korán kezdtek szülni, az emberi faj képes arra, hogy a XXI. században is ugyanígy viselkedjen, hozzon világra utódokat. Azonban, ne felejtsük, hogy az emberré válást követő időszakban az átlagéletkor jóval alacsonyabb volt, mint ma, ezért a gének átörökítését minél korábban és minél több alkalommal kellett véghezvinni, hogy fajunk fennmaradjon. A XXI. században a dolog már nem ilyen sürgető, a XX. század elejétől, a civilizált nyugati társadalmakban elég volt, ha az anyák 20 és 30 éves koruk között hozzák világra gyermekeiket, ám az akkori kor erkölcsei azt diktálták, hogy a szülők életük végéig, szigorú monogámiában tartsanak ki egymás mellet.

A mai kor gyermeke hamar rájön, hogy a válás és a nyitott kapcsolat társadalmilag már nem jár büntetéssel, sőt, a divat és a kor szelleme, a hollywoodi sorozatok azt a benyomást keltik, hogy a 15 éves nő már tökéletesen alkalmas az önálló életre, így a gyerekszülésre, -nevelésre is. Sajnos azonban, a nem tervezett terhességek nagy számban végződnek abortusszal, és az abortusz, tudjuk, veszélyes következményekkel járhat, számos nőnek soha többet nem lehet gyereke. A túlnépesedés ellen harcolók ennek örülnek, hiszen véleményük szerint fajunk pusztulását éppen fajunk túlszaporodása okozhatja. Elméletük szerint, ha nem sikerül 8 milliárd fő alatt tartani bolygónk népességét, az emberiség felfalja a Földet és kipusztul. Ám a konzervatívak, a nemzetek fennmaradását szorgalmazók, sok esetben, épp az ellenkezőjét állítják, Magyarországon, például, ha a népszaporulat a mai tendencia szerint folytatódik, néhány száz éven belül kevesebb, mint egymillió magyar lesz, és ezer év múlva nyelvünk csak abban a formában létezik majd, mint ma a latin.

Aggodalomra még sincs ok - már ha arra gondolunk, hogy 300 ezer éve létezünk, mint értelmes ember, és 1.8 millió éve, mint emberszabású, ezért génjeink, melyek jócskán kiállták az idő próbáit, feltehetően még hosszú ideig fennmaradnak. Aggodalomra csak abból a szempontból van okunk, hogy ebben a gigászi küzdelemben, amit a biológusok természetes kiválasztódásnak neveznek, gyermekeink számára kevésbé lesz kényelmes és biztonságos a játszma, mint amilyen, emlékeink szerint, a dédnagyszüleink, vagy akár a mi időnkben volt.