Hogyan engedjük el, hagyjuk útjára menni felnőtt gyerekünket? A szülők, főleg az anyák, miért anyáskodnak gyakran már maguk is szülőkké vált gyermekeik felett? Mit jelent anyáskodni és mit jelent elengedni?
A kanadai Eric Berne, kétség kívül zseniális elmélete szerint minden emberben három ember létezik: egy apa/anya, egy férfi/nő és egy kisfiú/kislány. Ha önkényesen leegyszerüsítjük, az első büntet, számonkér, jutalmaz; a második türelmesen mérlegel és döntéseket hoz; a harmadik kreatívan játszik és mindenáron élvezethez akar jutni. Mindenkiben ez a hármom személyiség működik, és mindenkiben másképpen dominál. Ismerünk gyerekes felnőtteket, felnőttes gyerekeket stb. Ez az arány szinesíti egyéniségünket, és ettől lesz valaki jó szülő, vagy jó gyerek. Figyeljük meg magunkat munka, szerelem, gyereknevelés vagy más tevékenység közben, és hamar belátjuk, hogy ott bújkál a három ember a fejünkben. Sőt, felismerhetjük őket még akkor is, ha teljesen egyedül vagyunk, attól függően, hogy éppen mit csinálunk, mire, vagy kire gondolunk. Agódunk, atyáskodunk magunk felett, például a "Hát nem szégyelled magad, amikor....?" kezdetű mondatot mindig a szülő mondja bennünk. Ha rádöbbenünk, hogy éppen türelmesek vagyunk és okosak, az mindig a felnőtt odabent, és ha szárnyalva, derékig sárban, nevetve alkotunk, akkor a gyerek dolgozik konokul és örömmel. Boldog az az ember, aki mind a három embert szereti magában és mind a három egyéniségét gazdagítja.
Esetünkben a probléma ott kezdődik, amikor egy nagyon gyerekes szülőnek felnő a gyereke, aki pedig inkább felnőtt, mint gyerek, és szeretné az életét önállóan folytatni. Ebben az esetben a szülő hajlamos megbolondulni, és ettől az egész család megbolondul, mert a szülői szeretetet fel kellett volna, hogy váltsa az embertársi szeretet, de ez nem történt meg. A gyerekes szülő, aki imádja a másik, ez esetben saját gyerekét, képtelen elviselni, hogy az a gyerek már nem gyerek - akivel olyan jól játszott, akitől legfontosabb élvezeteit nyerte, és aki éppen ezért annyira imádta őt. Úgy érzi, hogy az a felnőtt, az ő kicsi fia, már nem imádja őt, és elkezdi terrorral kicsikarni a kívánt hatást, ami a legritkább esetben okoz mindenkinek megelégedést. A felnőtt gyerekből ilyenkor sokszor előbújik a szülő, és gyerekes anyját, vagy apját egyszerűen nevelni kezdi, szintén kevés sikerrel.
Felmerül végül a jogos kérdés: mi a jó szülő-gyerek viszony gyermek, felnőtt és öregkorban? A válasz egyszerű: amelyben minden részvevő tartósan elégedett és boldog. Tartósan, nem pedig csak karácsonykor és a szülinapokon. De hogyan győzhetné meg magát egy olyan szülő, aki nem akarja elengedni a gyerekét arról, hogy a gyereknek az a jó, ha elengedik? Először meg kell fejtenie, hogy milyenek voltak a szülei, meg kell értenie őket, és pontosan tudnia kell, hogy mi miért történt, hiszen apáink és anyáink, mindhárom bujkáló egyéniségünkben ott bujkálnak szintén. Gyerekeinkben pedig már velünk együtt bujkálnak szüleink, a láncot megszakítani nem lehet, de nem is kell. Türelem és megértés. Ez a két aranyat érő, és a lehető legjobban közhelyesített szavunk a megfejtés. A türelem a felnőtt ember sajátja és erénye, a megértés a gyereké. Ha tehát a gyerekünk felnő, nekünk is felnőttnek kell lennünk, a türelem előhozza a gyererkből a gyereket, és akkor gyerekként megérthetjük őt. De soha ne legyünk már szülők, ne bábáskodjunk, atyáskodjunk, büntessünk felnőtt embert, mert nincs szüksége rá. Jegyezzük meg, szülőre akkor van szükség, ha van gyerek.