Gondolatok a mozaik-családról

Tikkasztó, nyári hőség. Kora délután elindulunk a négyesben Duna partra, amely 5 percre található a házunktól. Gyerekeknek ideális a kavicsos, homokos partszakasz. Én már csak a Dunakanyar szépségében gyönyörködöm, a nagy pocakom miatt idén nem fürödtem a Dunában. Viszont a parton van zuhany, így mikor odaérünk, Máté kinyitja nekem a vizet, hogy aláálljak hűsölni. A kajakos fiúk edzője megjegyzi, milyen aranyos vagy, hogy kinyitod anyukádnak a csapot. A lányom harciasan válaszol, nem is az anyukája!! Ő az én anyukám! - folytatja. Az edző felnevet, majd megszólal, nem baj, viszont te milyen talpraesett kiscsaj vagy, ilyen kell nekünk is, remélem, apukád lehoz majd kajakozni. De ő nem az apukám! - kiáltja a lányom, mire Andrással összenézünk, nevetünk. Hogy is van ez? Ki kicsoda a mozaik-családunkban? Egyáltalán mit is jelent a mozaik-család?

Akasztják a hóhért, vagyis akasztom magam. Ahogy már a bevezetőből kiderült, jómagam is mozaik, ismertebb néven patchwork családban élek. A patchwork család elnevezés viszonylag új keletű, azonban a jelenség egyáltalán nem az. Ha jól belegondolunk a világháborúk utáni időszakban is számtalan patchwork család keletkezett, hisz sok férj meghalt a háborúban, az özvegyek, pedig árván maradt gyerekeikkel gyakran újból férjhez mentek. (Ha közelebbről megnézzük a gyerekirodalmat, ritkán találunk egész családra példát.) Mondhatjuk, hogy a patchwork család, mint jelenség az emberiséggel egyidős. A szó eredeti jelentése az a különböző foltokból, anyagdarabokból álló takaró, amely bár eltérő darabokból áll, mégis egységes és egésszé válik akkor, amikor az alkotó kéz összedolgozza őket. A patchwork családok is hasonló „képződmények", vagyis sok, különálló egységből tevődnek össze, mégis egy együttest alkot.

Hogyan lehet kezelni ezt az élethelyzetet, amely tele van konfliktuslehetőségekkel, és amely önmagában véve sem egy könnyű megoldásokat kínáló családmodell, mostohákkal, féltestvérekkel, innen-onnan érkező rokonsággal? Rengeteg idő, türelem, tolerancia és nyílt kommunikáció. Ezek a kulcsszavak, ahhoz, hogy működőképes legyen a mozaik-család.

Idő, türelem és tolerancia

Rengeteg idő alatt nem hónapokat, vagy 1-2 évet értek, hanem sok-sok évet: a családdá válást nem lehet siettetni vagy kierőszakolni. Nagyon fontos, hogy a pár mindkét tagja szövetségesként jelenjen meg, együttműködve alakítsák ki a másik gyerekével való kapcsolatot. Támaszt nyújtsanak egymásnak, hisz az nem vezet semmi jóra, ha az egyik fél úgy érzi, hogy minden, a gyerekkel kapcsolatos probléma ráhárul vagy épp az ellenkezője, hogy a gyerekhez igazából neki semmi köze. Az érzelem a „mostoha" gyerekkel kapcsolatban sokkal inkább az együttműködésen és egymás elfogadásán nyugszik, sem mint a vér szaván.

Ha a pár mindkét tagja hozza magával az előző kapcsolatából származó gyermekét, akkor így akár két, addig teljesen más családban nevelkedő és más családi kultúrát hordozó gyermek válik jogi értelemben testvérré. A gyerekek életkorukat tekintve akár ikrekként nőhetnek fel, hiszen nem egyszer egykorúak. Tőlük sem szabad elvárni, hogy attól, mert így alakult az életük, még testvérként kezeljék, szeressék egymást. Ők nem választották egymást, csak egymás mellé sodorta őket az élet. Felesleges elvárásainkkal csak akadályozhatjuk a köztük kialakuló kapcsolatot. Ne feledjük a gyerekek pontosan leképezik a szülők közti feszültséget és problémákat, tehát ha a párkapcsolat harmonikus, a gyerekek viszonya is „révbe ér".
Ne akarjunk „normális" családhoz hasonlóan működni, élni. A mozaik-család szerkezete, határai merőben eltérnek a hagyományos családmodelltől. Megkönnyítjük az életünket, ha a különbségeket tudomásul véve törekszünk boldog családként élni.

Nyílt, őszinte kommunikáció

A mozaik-család megalapításakor fontos, hogy reális célokat tűzzünk ki magunk elé. Egymás kölcsönös tisztelete és elfogadás lehet az alapja egy jól működő viszonynak. Mindig őszintén közvetítsük az érzelmeinket, felesleges megjátszani magunkat, mellébeszélni. A hazugságok sosem szoktak jól elsülni, a gyerekek mindig tudják, hányadán állnak a felnőttekkel, sokkal okosabbak, mint azt hinnénk.
Soha ne várjuk el egy patchwork családban felnőtt gyerektől, hogy apja helyett apjaként szeresse és kezelje az édesanya választott párját, illetve fordítva se legyen kötelezően elvárt az édesapa új társával kapcsolatban. Soha ne kérjük, hogy apának szólítsa az édesanya új párját a gyermek, főleg, hogyha a vér szerinti apa részt vesz a gyermek nevelésében, és a gyermek ezt nem szeretné magától. Ha mégis úgy dönt a gyermek, akkor nyugodtan engedjük meg neki. Viszont azt gyermekünk előtt is tisztázni kell, hogy tartsa tiszteletben új társunkat és fogadja el, hogy nekünk is van magánéletünk.

És végül...

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy előnyösebb a helyzet, amikor a vérszerinti szülők élnek harmonikus házasságban. Nyilván kevesebb problémával találják szembe magukat, és könnyebben kialakul az otthonos, természetes alaphangulat a családtagok között. Ha viszont a házasság tönkremegy, szerencsésebb kompromisszumot kötni és elfogadni, hogy az új kapcsolat, az új család is lehet sikeres, csak nehezebben megy az összekovácsolódás. A különböző életstílusok, életfelfogások megismerése, és azok elfogadása a mozaik-család minden tagjának személyiségfejlődésére pozitívan hathat, előnyére válhat. Ha úgy érezzük elakadtunk, ne féljünk külső segítséget kérni, teljesen természetes, ha beletörik a bicskánk a nehézségekbe. Ilyenkor egy jó szakember aranyat ér.

A féltékenység lélektana

A „zöldszemű szörny" kifejezéssel Shakespeare Otellójában találkozhatunk először. Azóta a féltékenység metaforájává nőtte ki magát ez a szókapcsolat. Ha józan ésszel szemléljük Shakespeare drámáját, akkor érthetetlennek tűnik, hogy miért kell akkora patáliát csapni egy zsebkendő miatt. Ha belevisszük az érzelmeinket a történet értelmezésébe, akkor már egész más színezetet kapnak az események.

Az irigység, a rivalizáció megjelenése nagy port tud kavarni egy párkapcsolatban. A féltékenység viszont pusztító viharként formálja át egy szerető ember gondolkodását.

Dr. Haraszti László féltékenységről szóló tanulmányában kifejti, hogy tulajdonképpen kevés olyan érzelem, esemény létezik, amely az ember kialakult személyiségét át tudja hangolni. Ilyen például a nagy trauma, haláleset, súlyos betegség, a szerelem és a féltékenység is. Ez utóbbi olyan dolgokra késztetheti az embert, amely előtte idegen volt tőle, soha nem volt jellemző a gondolkodására, viselkedésére. A féltékeny ember nem gondolkodik, csak megy fejjel a falnak, és felsorolni is nehéz, milyen praktikákat vet be, hogy bebizonyítsa, féltékenysége nem alaptalan. Egyfajta megszállottság jellemző a féltékeny emberre, megnöveli szemében az áhított dolog értékét, és minden erejét latba veti, hogy megszerezze, vagy megtartsa azt. De milyen lélektani okok húzódhatnak meg a háttérben?

A szerelem érzése olyan, mint a dagály, elönt mindent. Már nem létezik én és te, csak mi. Ez az egység magában foglalja, hogy mindenki más kiszorul belőle. A féltékenység abban a fenyegetésben gyökerezik, hogy egy harmadik személy megbontja az egységet. Minél jobban félünk valaminek az elvesztésétől, annál intenzívebb a féltékenységünk. De meglepő módon a féltékenységet csak fokozza, ha az illetőt - akire vonatkozik - már el is vesztettük. Kutatások szerint a különélő vagy már elvált személyek szenvednek a legtöbbet a féltékenységtől, a legkevésbé pedig a házasokra jellemző. Tehát a másik elvesztése saját maga elvesztésével párosul, így függ szorosan össze a személyiség biztonság, önbizalom képével a féltékenység. A túlélése, a továbbélése kerül veszélybe az egyénnek, tehát a féltékenység maga az életösztön.(hisz én egyedül nem létezhetem, csak a másikkal együtt...)

Freud követői szerint a féltékenység megjelenésekor az a gyerekkori félelem és kín éled újra, amit akkor éreztünk, amikor felfedeztük, hogy a szüleink nem lehetnek szerelmünk tárgyai. Természetesen ez egy öntudatlan emlék, de akik ezt nagyon erősen élték át gyerekkorukban, azok felnőttként is minduntalan a veszteségtől félnek.
A családterápiával foglalkozók a gyakorlati tapasztalatok alapján azt hangsúlyozzák, hogy a féltékenység előidézésében általában mindkét partner szerepet játszik. Ha például az egyik megcsalja a másikat, az csaknem kivétel nélkül valami kapcsolati problémára való reagálás, amelyért viszont mindketten felelősek. Szociológusok szerint a féltékenység valójában egy társadalmi jelenség, amely az adott kultúrától függően játszódik le.

Egy szociológia felmérés szerint a férfiak 56%-a nyilatkozta, hogy házassága jó és boldog, mégis létesít külső kapcsolatot, a nőknél ez a szám 34%. A nőknél az érzelmi kapcsolat jóval előrébb való, mint a férfiaknál, akik a szexuális kapcsolatot helyezik előtérbe. Tehát a férfiaknál a szexuális megcsalás jóval nagyobb trauma, a nőknél az intimitás elvesztésétől való félelem a meghatározó.
A féltékenységet is másként éli meg a két nem: a férfiak általában dühöt éreznek a rivális férfi iránt, a nők körében sokkal gyakoribb, hogy a partner bizalmának vagy szerelmének elvesztése miatt mély gyászba merülnek, és ebbe akár bele is betegednek.

Ha a szerelem eleven és izgalmas, akkor ez sokkal hatásosabb megelőzés, mint utólag helyrehozni a megsérült kapcsolatot. Egy jól működő párkapcsolatért rengeteget kell dolgozni mindkét félnek, és ezt sokan nem képesek megtenni. Persze, ha már kialakult a féltékenység, azzal valamit kezdeni kell. A jövő szempontjából a legfontosabb, hogy az önértékelésünk és az emberi kapcsolatokba vetett bizalmunk a lehető legkevésbé sérüljön - függetlenül attól, hogy valójában mi történt a partnerünkkel. A legfontosabb, hogy elejét vegyük, vagy leállítsuk az idegőrlő, irracionális gondolatokat, amelytől valóban szinte meg lehet bolondulni. Szándékosan vágjuk el a féltékenység kiváltotta fantáziákat.
Nagyon sok házassági konfliktus azért nem hozhat semmi eredményt, mert a partnerek szinte rájátszanak arra, hogy a másikat kihozzák a sodrából. Hiszen mindkét fél pontosan tisztában van azzal, hogy amit mond, és amit tesz, bántó, gyakran durva és jelentős részben igazságtalan. De már annyira belekeveredtek a kölcsönös vádaskodásba, sértődöttségbe, hogy egyikük sem képes visszalépni. Mivel a negatív kommunikáció, vagyis a veszekedés már ösztönös magatartássá vált, első lépés a megoldás felé, hogy szembesülünk saját rossz kommunikációs berögződéseinkkel. További lépésként fel kell ismerni azokat a titkos, elfojtott - és talán magunk előtt is rejtett - érzelmeket, amelyek a haragunk és a másik elleni kritikánk mélyén húzódnak meg. Ezeknek az érzéseknek sokszor semmi köze sincs a veszekedés látszólagos tárgyához.

A felismeréshez hozzátartozik a múlt feldolgozása is. Sok párkapcsolati probléma mélyén gyerekkori traumák húzódnak meg: az illető úgy érzi, úgy emlékszik, hogy őt senki nem szerette, visszautasították akár már gyermekkorában, háttérbe szorították vagy súlyosan bántalmazták. Ilyenkor a partner viselkedése ezekből a rejtett és többnyire nem is tudatos sérelmekből indul ki. Valójában azt szeretné, hogy a másik sokkal jobban szeresse, sokkal több figyelmet fordítson rá, és kizárólag vele foglalkozzon. Ezért is támad fel a féltékenység. Ám a régi sérelmek nem ritkán olyan súlyosak, hogy ezzel együtt fél is az illető mások közelségétől vagy közeledésétől. Ezért képtelen elviselni az intimitást, azt bántja meg, akitől szeretetet remél, és mindezt még magának sem vallja be, és pont ezzel a viselkedéssel üldözi el magától párját.

A párválasztás titkai

„Férfi és nő hogyan is érthetnék meg egymást, hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő férfit..."

Karinthy örökérvényű mondását úgysem tudjuk túlszárnyalni, ehelyett inkább utánajártunk, milyen testi-lelki háttere van párválasztásunknak: vajon a génjeink vagy gyermekkori szocializációnk befolyásolja jobban párválasztásunkat? Olyan társat keresünk, akiben saját magunkat ismerjük fel, vagy olyat, aki az ellentétes nemű szülőnkre emlékeztet? A „hasonló hasonlót vonz" vagy az „ellentétek vonzzák egymást"

Egy kis biológia

Ha a személyiséget biológiai nézőpontból vizsgáljuk, azzal a ténnyel találjuk szembe magunkat, hogy az evolúciós folyamatok sokkal erőteljesebb hatást gyakorolnak párválasztásunkra, mint azt elképzeltük. Gyakran egy szóval is meg tudjuk fogalmazni, miért vonzódunk valakihez: „van köztünk kémia..."

Az állatok főként szag, mozgás, szín vagy alak után ismerik fel ideális párzótársukat. Náluk a külső jegyek a döntőek és párzásuk minden alkalommal a fajfenntartást, egy vagy több utód létrehozását szolgálja. Az állatvilágban versengés folyik annak érdekében, hogy az egyén minél hatékonyabban, minél több példányban tudja génjeit átörökíteni.

A cél érdekében használt stratégiákat elsősorban az utódok száma és az utódgondozásba fektetett energia határozza meg. Az emberek viszonylag kevés számú utódot hoznak létre és a nevelésre, gondozásra fordított energia mennyisége jelentős. Különbség van azonban a férfiak és a nők párválasztási stratégiája között, amit a két nem eltérő biológiai adottságai határoznak meg.

A nőnek kilenc hónap szükséges ahhoz, hogy kihordja gyermekét, majd a szülés, szoptatás feladata is ráhárul. Az anya már a fogamzás első pillanatától nagyobb felelősséget vállal az utód iránt, mint az apa. Ennek megfelelően a nő olyan partnert keres, aki nem csak nemzőképes, de a hosszú ideig gondozásra, támogatásra szoruló gyerek felnevelésében is segítséget tud nyújtani. Ezért azok a férfiak lesznek legesélyesebbek a nők kegyeinek elnyerésében, akik vagy már rendelkeznek az erőforrásokkal, vagy vélhetően meg tudják azokat szerezni, tehát pl. testileg rátermettek, kellő ambícióval rendelkeznek.

A férfiak ezzel szemben kevésbé jövőcentrikusak, hiszen úgy tudják érvényre juttatni szaporodási sikerüket, ha minél több nővel "párosodnak". A nők kiválasztásában számukra a nemzőképesség kulcsingere a meghatározó, vagyis hogy a nő kora és egészsége alapján alkalmasnak tűnjön az utódnemzésre. Ilyen kulcsingerek például a bőr, dús ajkak, mell vagy a derék és csípő megfelelő aránya.
A fentieket szem előtt tartva most már érthető, hogy a nők miért az egészségüket, fiatalságukat hangsúlyozzák. Ugyanis az az érdekük, hogy széles körben felkeltsék a férfiak érdeklődését, hogy válogatni tudjanak, és csak akkor kötelezik el magukat, ha az aktuálisan rendelkezésre álló felhozatalból a lehető legjobbat kiválasztották. A férfiak ezzel szemben teljesítményeiket és anyagi lehetőségeiket teszik a nők számára egyértelművé. A drága autó a státuszt, míg az izmok a fizikai erőnlétet, a védelemnyújtás képességét jelzik. Az evolúciós pszichológia szerint tehát párválasztási stratégiáink veleszületettek, és ténylegesen irányítják is cselekedeteinket, és felismerhetőek párválasztási, házasságkereső viselkedésünkben.

Tudományos kutatások

Roppant nagy a szakirodalma az emberi párválasztást befolyásoló tényezőkről szóló kutatásoknak. Ezek közül is kiemelkedik a pécsi, a PTE BTK Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék vezetőjének, Bereczkei Tamásnak és munkatársainak vizsgálata, amely, még a világsajtót is bejárta. A kutatás azt vizsgálta, hogy a lányok miért apjuk, a fiúk miért anyjuk arcvonásait keresik leendő párjukban. Bereczkeiék fő állítása, az volt, hogy az emberek gyermekkori tapasztalataik alapján az ellentétes nemű szülőt használják valamifajta modellként, hogy párt találjanak maguknak. Abból indultak ki, hogy a mindennapi tapasztalat szerint valóban sok esetben a párok hasonlítanak egymásra az intelligenciát, a fizikai vonzerőt, a státuszt és bizonyos személyiségjegyeket tekintve. Legelső magyarázatként az merült fel, hogy a párok azért hasonlítanak egymásra, mert az emberek minden tudatos reflexió nélkül vesznek saját magukról valamifajta mintát, és azt vetítik a párjukra. Ezt hívják fenotípusos illesztésnek, ami egy genetikailag kódolt önfelismerési folyamat. Lényege, hogy nem tudatosan hordozunk valamilyen mintát saját magunkról, és keressük a magunkhoz hasonlókat. Bereczkeiék elképzelése más volt, azt gondolták, hogy nem ennyire erősen genetikailag kódolt ez a folyamat, hanem sokkal inkább tanult. Részt vesznek persze a párválasztásban veleszületett genetikai elemek, de van egy tanulási folyamat, a gyerekkori a szülői mintavétel. Nem egy erős genetikai felismerésről van szó, sem pedig a saját tulajdonságaink párunkra vetítéséről, hanem egy modellkeresés történik, amely egy gyermekkori tanulási folyamatnak az eredménye, amelyet szexuális imprinting-nek hívunk. Ez az a folyamat, amely során az ellentétes nemű szülő arcát bevéssük gyermekkorunkban a memóriánkba, majd ezt felnőttkorban a párválasztásnál előhívjuk.

Korábban végzett vizsgálatokból az is kiderült, hogy minél szorosabb a szülővel az érzelmi kapcsolat gyerekkorban, az első 6-8 évben, annál inkább ehhez a szülőhöz hasonló partnert választunk, mintegy rávetítjük a potenciális partnerünkre a szülőről a memóriánkban elraktározott modellt.

Sok pár között persze semmilyen hasonlóságot sem lehet észrevenni. Sőt ellentétes tulajdonságokkal, személyiségjegyekkel rendelkezhetnek. Pszichológusok szerint gyakran a másikban azt keressük, ami hiányzott a szülői kapcsolatunkból, vagy annak ellentétét, amelyet a fiúk anyjukban, lányok apjukban nem szerettek. Ha valaki nem kedvelte apjában a tutyimutyi, papucsférj fellépést, inkább a határozott típusú férfiakat kedveli. A tisztaságmániás családban felnőtt férfi tudat alatt olyan párt kereshet, aki rendetlen, így lázadva a szülői törvények ellen.

És a lélek?

A párválasztással kapcsolatos kutatásoknak se vége, se hossza. De ne felejtsük el, hogy az ember nem csupán test, izom és ösztön. Lelki beállítódásunk legalább ugyanolyan mértékben befolyásolja párválasztásunkat: az önismeret, az önértékelés, és az önmagunkkal kapcsolatos elvárások. A megoldás valahol a kettő között - test és lélek - rejlik, csak mindenkinek rá kell találnia az útra, megtalálnia saját magát, és a másik felét.

Ideális lenne, ha minden olyan egyszerűen működne, mint ahogy a dal mondja: „Szerelemhez nem kell szépség/szerelemhez nem kell ész/ szerelemhez nem kell semmi más/csak szerelem kell és kész."