Ne legyünk szülők ha felnő a gyerek

Hogyan engedjük el, hagyjuk útjára menni felnőtt gyerekünket? A szülők, főleg az anyák, miért anyáskodnak gyakran már maguk is szülőkké vált gyermekeik felett? Mit jelent anyáskodni és mit jelent elengedni?

A kanadai Eric Berne, kétség kívül zseniális elmélete szerint minden emberben három ember létezik: egy apa/anya, egy férfi/nő és egy kisfiú/kislány. Ha önkényesen leegyszerüsítjük, az első büntet, számonkér, jutalmaz; a második türelmesen mérlegel és döntéseket hoz; a harmadik kreatívan játszik és mindenáron élvezethez akar jutni. Mindenkiben ez a hármom személyiség működik, és mindenkiben másképpen dominál. Ismerünk gyerekes felnőtteket, felnőttes gyerekeket stb. Ez az arány szinesíti egyéniségünket, és ettől lesz valaki jó szülő, vagy jó gyerek. Figyeljük meg magunkat munka, szerelem, gyereknevelés vagy más tevékenység közben, és hamar belátjuk, hogy ott bújkál a három ember a fejünkben. Sőt, felismerhetjük őket még akkor is, ha teljesen egyedül vagyunk, attól függően, hogy éppen mit csinálunk, mire, vagy kire gondolunk. Agódunk, atyáskodunk magunk felett, például a "Hát nem szégyelled magad, amikor....?" kezdetű mondatot mindig a szülő mondja bennünk. Ha rádöbbenünk, hogy éppen türelmesek vagyunk és okosak, az mindig a felnőtt odabent, és ha szárnyalva, derékig sárban, nevetve alkotunk, akkor a gyerek dolgozik konokul és örömmel. Boldog az az ember, aki mind a három embert szereti magában és mind a három egyéniségét gazdagítja.

Esetünkben a probléma ott kezdődik, amikor egy nagyon gyerekes szülőnek felnő a gyereke, aki pedig inkább felnőtt, mint gyerek, és szeretné az életét önállóan folytatni. Ebben az esetben a szülő hajlamos megbolondulni, és ettől az egész család megbolondul, mert a szülői szeretetet fel kellett volna, hogy váltsa az embertársi szeretet, de ez nem történt meg. A gyerekes szülő, aki imádja a másik, ez esetben saját gyerekét, képtelen elviselni, hogy az a gyerek már nem gyerek - akivel olyan jól játszott, akitől legfontosabb élvezeteit nyerte, és aki éppen ezért annyira imádta őt. Úgy érzi, hogy az a felnőtt, az ő kicsi fia, már nem imádja őt, és elkezdi terrorral kicsikarni a kívánt hatást, ami a legritkább esetben okoz mindenkinek megelégedést. A felnőtt gyerekből ilyenkor sokszor előbújik a szülő, és gyerekes anyját, vagy apját egyszerűen nevelni kezdi, szintén kevés sikerrel.

Felmerül végül a jogos kérdés: mi a jó szülő-gyerek viszony gyermek, felnőtt és öregkorban? A válasz egyszerű: amelyben minden részvevő tartósan elégedett és boldog. Tartósan, nem pedig csak karácsonykor és a szülinapokon. De hogyan győzhetné meg magát egy olyan szülő, aki nem akarja elengedni a gyerekét arról, hogy a gyereknek az a jó, ha elengedik? Először meg kell fejtenie, hogy milyenek voltak a szülei, meg kell értenie őket, és pontosan tudnia kell, hogy mi miért történt, hiszen apáink és anyáink, mindhárom bujkáló egyéniségünkben ott bujkálnak szintén. Gyerekeinkben pedig már velünk együtt bujkálnak szüleink, a láncot megszakítani nem lehet, de nem is kell. Türelem és megértés. Ez a két aranyat érő, és a lehető legjobban közhelyesített szavunk a megfejtés. A türelem a felnőtt ember sajátja és erénye, a megértés a gyereké. Ha tehát a gyerekünk felnő, nekünk is felnőttnek kell lennünk, a türelem előhozza a gyererkből a gyereket, és akkor gyerekként megérthetjük őt. De soha ne legyünk már szülők, ne bábáskodjunk, atyáskodjunk, büntessünk felnőtt embert, mert nincs szüksége rá. Jegyezzük meg, szülőre akkor van szükség, ha van gyerek.

A párkapcsolatban élő nők híznak?

Közismert tény, hogy a nők felszednek néhány kilót, ha gyermeknek adtak életet, ám most egy nagyszabású ausztrál követéses vizsgálat arra derített fényt, hogy a párkapcsolatban élő gyermektelen nőknek is nagyobb mértékben gyarapodik a súlyuk, mint az egyedülállóké.

A vizsgálatról a kutatók a The American Journal of Preventive Medicine című szaklap januári számában számolnak be.

A kutatók Annette J. Dobsonnal, a Queenslandi Egyetem biostatisztika-professzorával az élen hatezernél több ausztrál nő sorsát követték figyelemmel tíz éven át - olvasható a The New York Times online kiadásában.

A vizsgálat kezdetekor a résztvevők 18-23 évesek voltak. Mindegyikük rendszeres időközönként egy 300 kérdésből álló kérdőívet töltött ki, amelyben egyebek között feltüntették a korukat, magasságukat, testsúlyukat, iskolai végzettségüket. A résztvevők beszámoltak fizikai aktivitásukról, arról, hogy dohányoznak- e vagy sem, s hogy fogyasztanak-e alkoholt. A megválaszolandó kérdések között szerepeltek az esetleges gyógyszerek és számos más, az egészségi állapottal és egészségügyi ellátással kapcsolatos kérdés is.

A vizsgálat lezárultakor a résztvevők több mint a fele felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Háromnegyedük párkapcsolatban élt, a nők fele legalább egy gyermeknek adott életet. Kiderült az is, hogy a végén közülük kevesebben dohányoztak és fogyasztottak alkoholt, mint a kezdetekkor. Ugyancsak kevesebben fordítottak figyelmet a testedzésre, s nagyobb volt az aránya azoknak, akiknek nem volt kereső foglalkozásuk.

Annak ellenére, hogy a tíz év alatt sokan lemorzsolódtak, a testsúlyra vonatkozó adatokat pedig bemondás alapján rögzítették, érdekes összefüggések körvonalazódtak. Mint kiderült, az induláskor átlagosan 63,5 kilogrammos testsúlyú nők, amennyiben szültek, tíz év alatt 9 kilóval gyarapodtak. A gyermektelen párkapcsolatban élők 6,8 kilót szedtek magukra, míg az egyedülálló gyermektelenek 4,9 kilót. (Az egyedülálló anyák száma túl kicsi volt szignifikáns statisztikai következtetések levonásához).

Annette J. Dobson szerint az anyák súlygyarapodása a terhesség alatt bekövetkezett anyagcsere-változásokkal magyarázható. A párkapcsolat viszont természetesen nem válthat ki eltolódást a szervezet anyagcseréjében, ám Maureen A. Murtaugh, a Utahi Egyetem epidemiológus docense, aki a női elhízás problémájára szakosodott, a házasságban élők súlygyarapodását a társasági szokásokkal magyarázza.

"A párok gyakran eljárnak vendéglőbe, s egy jól megtermett férfinak épp akkora adagot szolgálnak fel, mint egy filigrán nőnek" - hangsúlyozta Maureen A. Murtaugh.

A vizsgálat kizárólag a nőkre terjedt ki, ám az ausztrál kutatók tanulmányukban egy korábbi felmérés adatait is idézik, amely kimutatta, hogy növekszik az elhízottak száma a családos férfiak között. Ez viszont újabb bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy milyen szerepet játszanak a társasági szokások az elhízásban.

"A házasodás és a gyermekvállalás olyan események, amelyek az elhízás folyamatát indíthatják be" - mutatott rá Annette J. Dobson.

Válás és gyerekek

Szakértői vélemények szerint a gyereknek nem az a rossz, ha a szülei elválnak, hanem sajnos, sok esetben az, ahogyan elválnak. A gyerekek azt hiszik ugyanis, hogy a válás maga a pokol, valami olyasmi, aminél rosszabbat keresve se talál. Nem azért hiszi azonban ezt, mert ez így is van, mert így kell lennie, hanem mert látja a szülein, hogy ők a válást így élik át. Ordítoznak, sírnak, áskálódnak, kialvatlanul kóvályognak stb. Ha tehát a válás a szülők számára pokol, akkor a gyereknek a legnagyobb pokol.

De ha a válás olyan, mint minden más változás, ami az élet része, és ha ugyan drasztikus lépés is, de egy új, jobb út kezdete, akkor a gyerek sokkal kevesebb sérüléssel ússza meg a dolgot, hozzátehetjük, a szülők is. Ingmar Bergman, a nagy svéd filmrendező és író, aki Jelenetek egy házasságból című filmjét elkészítve egy egész nemzet, a svédek családi pszichológusának számított (1973), sokszor vált el és sok gyereket nevelt. Öregkori naplójából kiderül, hogy ex feleségeivel együtt karácsonyozott, születésnapozott, gyerekei pedig láthatták, ahogy anyjuk új házastársával, mint baráttal, mint új családtaggal együtt nevetett, és ami a legfurcsább, szerette őket. Bergman nem haragudott arra, aki otthagyta őt, sem arra, akiért otthagyták. Az élet részének tekintette, hogy két vándor, akik hosszú ideig együtt jártak az úton, egyszer búcsút intenek egymásnak. Nem pokolként élte meg a válást, hanem változásként.

Az akadályt azonban nem tudja mindenki ilyen könnyen venni. A legtöbb családban a válás évekig elhúzódik - a népnyelv szerint fele annyi ideig, mint ameddig a házasság tartott: ha négy évig tartott, két évig húzódik, ha tíz évig éltek együtt, akkor öt év, mire az elvált felek megnyugszanak és képesek új kapcsolatba lépni. A népnyelv a régiek statisztikájának számít, de a modern szakértők is két-három évre becsülik a válás utáni krízist, amennyiben gyermek is van. A gyermek szemével nézve mindezek az időszakok még hosszabbnak tűnnek, mert a válást megelőző, a házasság megromlásának fázisát is nehezen viselik, mielőtt még valamelyik fél elköltözött volna.

A szülő a legnagyobb hibát akkor követi el, ha gyermekét beavatja az eseményekbe. Sőt, sok szülő még fel is használja őt, hogy üzengessen elvált szülőtársának, odamondogasson az új nevelőapának vagy nevelőanyának. A gyerekek ebben „örömmel" részt vesznek, aminek hatására egyre erősebbé válik az a hitük, hogy ők okozták a válást, ők a hibásak. Az ilyen hamis bűntudat hatására sok gyerek kezdi úgy gondolni, ha ő nem jött volna világra, apu és anyu még mindig boldogan élnének, együtt, míg meg nem halnak.

A szülőnek minden esetben tudatosítania kell gyermekében, hogy egyáltalán nem a gyerek a hibás, és a minimális, tényszerű információkra korlátozva azt, amit a gyerek a dologból megtudhat, úgy kell tennie, mintha a válás nem volna tragédia; mintha a folyton változó élet része volna; mintha az állatvilágban is bőséges példát találnánk arra, hogy a természet törvénye diktálja, hogy a szülők sokszor elhagyják egymást. Ha ezeket higgadtan, nyugodtan közöljük gyermekeinkkel, magunk is rájövünk ennek igazságára és elfogadjuk, hogy az élet nem mindig ugyanazt akarja, mint amit mi akarnánk.

Gyerekszülés kamaszként

Nő a gyerekanyák száma, egyre korábban esnek teherbe a nők. Átlagolt adatokkal számolva, a hetvenes években 20 éves korban, a nyolcvanas években 18 éves korban vesztették el szüzességüket a fiatalok. A kilencvenes évektől napjainkig ez a szám annyira lecsökkent (14-15), hogy a szülők aggódni kezdtek - tegyük hozzá, hogy a szülők a hetvenes években is aggódtak, sőt, a szülők mindig aggódtak, ám egy 13 éves kismama látványa mindenkiben, a témával foglalkozó kutatókban is súlyos aggodalmat kelt.

Két évvel ezelőtt, 2008-ban, több mint 40 ezer terhesség megszakítást végeztek el a magyar orvosok, és ennek tíz százalékát fiatalkorú, tizennyolc év alatti lányokon. A tendencia két okból aggályos: a szülők félnek, hogy fiatal gyermekük szervezete kárt szenved a korai terhesség miatt, és másodsorban, félünk, hogy az unokánkat egy arra még éretlen szülő neveli fel. A tudományos magyarázat szerint, mivel a történelmi korokban, beleértve ősemberi időszakainkat is, a nők nagyon korán kezdtek szülni, az emberi faj képes arra, hogy a XXI. században is ugyanígy viselkedjen, hozzon világra utódokat. Azonban, ne felejtsük, hogy az emberré válást követő időszakban az átlagéletkor jóval alacsonyabb volt, mint ma, ezért a gének átörökítését minél korábban és minél több alkalommal kellett véghezvinni, hogy fajunk fennmaradjon. A XXI. században a dolog már nem ilyen sürgető, a XX. század elejétől, a civilizált nyugati társadalmakban elég volt, ha az anyák 20 és 30 éves koruk között hozzák világra gyermekeiket, ám az akkori kor erkölcsei azt diktálták, hogy a szülők életük végéig, szigorú monogámiában tartsanak ki egymás mellet.

A mai kor gyermeke hamar rájön, hogy a válás és a nyitott kapcsolat társadalmilag már nem jár büntetéssel, sőt, a divat és a kor szelleme, a hollywoodi sorozatok azt a benyomást keltik, hogy a 15 éves nő már tökéletesen alkalmas az önálló életre, így a gyerekszülésre, -nevelésre is. Sajnos azonban, a nem tervezett terhességek nagy számban végződnek abortusszal, és az abortusz, tudjuk, veszélyes következményekkel járhat, számos nőnek soha többet nem lehet gyereke. A túlnépesedés ellen harcolók ennek örülnek, hiszen véleményük szerint fajunk pusztulását éppen fajunk túlszaporodása okozhatja. Elméletük szerint, ha nem sikerül 8 milliárd fő alatt tartani bolygónk népességét, az emberiség felfalja a Földet és kipusztul. Ám a konzervatívak, a nemzetek fennmaradását szorgalmazók, sok esetben, épp az ellenkezőjét állítják, Magyarországon, például, ha a népszaporulat a mai tendencia szerint folytatódik, néhány száz éven belül kevesebb, mint egymillió magyar lesz, és ezer év múlva nyelvünk csak abban a formában létezik majd, mint ma a latin.

Aggodalomra még sincs ok - már ha arra gondolunk, hogy 300 ezer éve létezünk, mint értelmes ember, és 1.8 millió éve, mint emberszabású, ezért génjeink, melyek jócskán kiállták az idő próbáit, feltehetően még hosszú ideig fennmaradnak. Aggodalomra csak abból a szempontból van okunk, hogy ebben a gigászi küzdelemben, amit a biológusok természetes kiválasztódásnak neveznek, gyermekeink számára kevésbé lesz kényelmes és biztonságos a játszma, mint amilyen, emlékeink szerint, a dédnagyszüleink, vagy akár a mi időnkben volt.

A síkosítók dicsérete

A vaginális síkosító anyagok jobbá teszik a nők szexuális élményeit és megelőzi a sérüléseket - állítja egy amerikai tanulmány.

Az indianai egyetem szexuális egészséggel foglalkozó központjának (CSHP) kutatói abból indultak ki, hogy a szexuális kapcsolatokat gyakran akadályozzák olyan fizikai természetű problémák, mint a hüvelyszárazság, amely sok nőt sújt a változókor idején, majd a menopauzát követően. Ez okozhat égés-érzést, viszketést, de sérüléseket is okozhat a nemi aktus során.

A kutatók 2453, 18 és 68 év közötti nőt vontak be a tanulmányba. Az átlag életkor 32 év volt. A nők 6 különböző típusú síkosítót használtak, amelyeknek alapja víz vagy szilikon volt. A felmérésben résztvevőkről kiderült, hogy 85,6 százalékuk heteroszexuális volt, és közülük 54,4 százalékuk házasságban élt. A kísérlet végén 70 százalékuk úgy nyilatkozott, hogy a síkosítók használata nemcsak kényelmesebbé tette a nemi aktust, hanem kellemesebbé és élvezetesebbé is. Különösen figyelemre méltó volt, hogy a sérülések aránya 1 százalék alá csökkent a felmérteknél.
A kutatók szerint e síkosítóknak nincsenek jelentős káros mellékhatásaik.