A magyar nyelvben csak egyetlen szavunk van a szeretet, a szenvedély, a szerelem e megnyilvánulására. Csóknak nevezzük, amit gyerekünk arcára cuppantunk, testvéreinknek, szüleinknek, esetleg barátainknak adunk, csóknak, amit kedvesünk ajkára forrasztunk. A régi rómaiak precízebbek voltak.
A csóknak annak függvényében, hogy kinek és milyen érzelmekkel adták, más-más elnevezést adtak. Volt a basium, az osculum és a savium. És ha ma már nem is lehet abszolút pontossággal azonosítani ezeket, néhány alapvető különbség világos.
A basium volt a szerelmes csók, mint ahogy ez kiderül Catullusnak a hűtlen Lesbiához intézett invokációjából: "Adj ezer csókot, aztán még százat..." (Da mihi basia mille, deinde cento) - írta az ókori költő. Az osculum viszont, bár szájra adták (az os szóból ered, ami szájat jelentett), a hozzátartozókat illette meg. A nők olykor azért is kapták, mert így ellenőrizték leheletükön, hogy nem ittak-e számukra tiltott bort.
Más népek is, például a perzsák szájcsókkal üdvözölték a velük egyenlőt. Ha viszont csókkal az arcot illették, ez azt jelentette, hogy aki kapta, az alsóbb népréteg tagja volt és a csók adója ezzel jelezte a köztük lévő társadalmi különbséget.
A római nők abban az időben a krónikák szerint, kihasználták az alkalom adta lehetőséget. Az osculum ürügyén ugyancsak erotikus csókokat produkáltak. A történetíró Suetonius vádolta ilyesmivel Agrippinát, Claudius császár feleségét, Nero anyját. Ami a saviumot illeti, az egyértelműen a libido csókja volt. Valentin napján mindhárom bőségesen osztogatható.