A híres, Egyesült Államokban élő pszichológus, Gordon S. Livingston Hogyan szeressünk?, vagy pontosabban Hogyan legyünk szerelmesek? című könyvében (How to Love?) számos közkedvelt, romantikus szerelmi elképzeléssel számol le. Többek között azzal is, amit leegyszerűsítve csak úgy nevezünk: szerelem első látásra.
Livingston megítélése szerint ostobaság lenne kapcsolatainkat egy lopott pillantás, egy félmosoly, egy szépen lógó tincs, vagy az ezekhez hasonló első benyomásra építenünk. „Képtelenség ezt megítélni, amíg meg nem ismerjük az illetőt" - érvel Livingston -, "természetesen az első találkozás során kialakulhat valamilyen vonzalom a felek között, de ezek a kémiai ingerek gyakran becsapnak minket."
De vajon miért? Ha megpillantok valakit, nem érezhetem úgy az első pillanatban, hogy ettől az embertől legkorábban életem végén szeretnék elválni? Túl ösztönös és naív volna abban hinni, hogy a szív bölcsebb az észnél? Livingston kutatásai szerint a legtöbb esteben nem a szív dönt. Állítja, hogy az emberi társadalmak, sokszor a kereskedelmi szükségszerűség alapján, idealizált szépségmodelleket helyeznek a célpontba, a párválasztó emberek pedig abba a csapdába esnek, hogy nem abba szeretnek bele első látásra, akibe a szívük, hanem akibe a szemük diktálja. A szemük, ami azt akarja szépnek látni, amit a divatszakemberek, jól felfogott érdekből, ideálisnak terveznek meg. A csapda abban áll, hogy bár igaz a mondás, hogy a külső jól árulkodik a belsőről, ám a kiválasztott személyről alkotott első benyomásunk valójában nem az illetőről születik meg, hanem azoknak a tervezőknek az ízléséről, akiktől az illető ruhát, sminket, stílust, végső soron külsőt vásárol. A belső tulajdonságokat pedig nem mindig, vagy csak túl későn ismerjük fel, így lehullik a lepel, és kiderül, ha szerelmünk annak idején egy másik üzletben vásárolt volna, most nem lennénk vele.
Livingston szerint ilyen és hasonló okok miatt küzd a civilizált ember annyi rossz házassággal, megromlott kapcsolattal. Könyvében arra tesz kísérletet, hogy megfejtse a hosszú távú, boldog kapcsolatok titkát, ami szerinte abban áll, hogy meg kell találnunk azt a személyt, aki a tíz „alapvető erény" legtöbbjét birtokolja: kedvesség, optimizmus, bátorság, hűség, tolerancia, alkalmazkodóképesség, szépség, humor, őszinteség, intelligencia. A tökéletes párválasztás ezeknek az erényeknek a személyre szabott arányain múlik. Valakinek például, több optimizmusra és kevesebb bátorságra, míg másnak rengeteg humorra, de kevesebb kedvességre van szüksége a másik fél erényei közül.
Egyesek úgy okoskodnak, hogy a túl nagy különbségek alkalmazkodóképességgel és szeretettel elsimíthatóak, Livingston álláspontja azonban az, hogy meg kell előznünk azt a helyzetet, amikor már csak a toleranciával és a mindent lenyeléssel tudjuk áthidalni a szakadékot. Ha olyan embert választunk társnak, aki hozzánk hasonlóan gondolkozik, könnyebben érti meg, és mi is könnyebben értjük meg, hogy mindketten másképp gondolkozunk. Ha két követ nagyon sokáig dörzsölgetünk egymáshoz, végül illeszkedni fognak, de mennyivel egyszerűbb olyan köveket választani eleve, amelyeket nem kell ennyiszer összeütni egymással, mert jól illeszkednek. Az emberek, a pszichológiai elemzések szerint, körülbelül húsz éves korukra olyan személyiséget vesznek fel, ami halálukig már lényegében alig változik. Az a módszer, aminek az a szlogenje, hogy majd én megváltoztatom, szinte soha nem válik be. Ha párválasztásunknál tudatosak vagyunk, tudjuk kit akarunk, tudjuk, hogy mi magunk milyenek vagyunk, és a reklámoknak se dőlünk be, akkor már hallgathatunk a szívünkre.