Mi értelme lehet a világ-, vagy ha úgy tetszik az evolúció rendjében, hogy egy férfi és egy nő, miután felnevelték a gyerekeket és jóban-rosszban együtt voltak, elváljanak egymástól? A legegyszerűbb válasz: a nők túlnyomó részben negyven év felett már nem hozhatnak létre utódot, míg a férfiak, sok esetben még hetven éves koruk felett is képesek ugyanerre. Ha valakinek ez az egyszerű magyarázat nem lenne elég, olvasson tovább.
Statisztikák szerint egyre gyakoribb, hogy a házasok idős korukban válnak el, és többnyire azért, mert a majdnem üresen maradt fészekből a férjek új fészkek felé kacsingatnak. A kapuzárási pániknak is becézett effektus szerint a férfi, hogy még utoljára kipróbálhassa magát, ilyen súlyos, drasztikus lépésre is képes elszánni magát. A kérdés tehát nem az, hogy mi értelme lehet ennek a világ rendjében, hanem az, hogy mindez a nő számára miért rossz? A felnőtt gyerekeknek is nyilván azért rossz, mert azt hiszik, hogy az anyjuknak rossz. Milyen önző is az apu, akinek ez az egész nagyon jó lehet, hiszen ha nem lenne olyan jó, nem tenné ezt velünk és anyával. De ha apunak jó, anyunak miért nem jó az, hogy apunak ennyire jó? Mert egyedül marad? Kinek kell már egy ilyen vénasszony? Ha evolúciós szempontból nézzük, feminista körökben akármilyen népszerűtlen lenne is a válasz, az „öregasszony" csak olyan férfinak kellhet, aki egyedül neveli a gyerekét, és ehhez szüksége van egy másik nevelőre. Azok a férfiak, akik még lehetnek apák, nem keresik az ilyen „öregasszonyok" társaságát.
Csakhogy az emberré válás zseniális evolúciós programjában ott van az is, hogy minket, embereket már nem csak az evolúció irányít, hanem egyre több esetben mi irányítjuk őt. Közös célunk lehet magasabb rendű, mint az egyéni. Az egyéni cél, hogy a saját gént örökítsük tovább, fenntartva az ÉN-t a távoli jövőben is. A közös cél ellenben az, hogy a nagy egész, az emberi faj maradjon fenn, és lehetőleg úgy, hogy unokáinknak nem hogy rosszabb, de még kellemesebb és gazdagabb életük legyen. Ha ebből a szempontból közelítek, minden nagy vallás felismeréséhez jutok: hogy evolúciós pályánk következő állomása az legyen, hogy egyéni célunkat, boldogulásunkat más egyének boldogságában találjuk meg. Ha a célom, hogy boldoggá tegyek mást, az emberiség máris eggyel, velem, boldogabb. Minél több ember ismeri ezt fel, az összes ember annál boldogabb.
Ha ebből a szempontból nézzük az idősebb korúak válásainak problémáját, akkor a feladat még egyszerűbb: a férfi, mikor el kívánja hagyni felnőtté vált gyermekeinek anyját - és fordítva, az anya, akinek elköszönőben van a férje - kérdezze meg magától, hogy hány ember lesz boldogabb és hány boldogtalanabb, ha így, vagy amúgy döntök, és válassza azt az utat, ahol ez a szám nagyobb.
És végezetül, már csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól, ha férfiak vagyunk: ki érdemel több boldogságot a részünkről? Az, akit negyven évig szerettem, aki a génjeimet segített átörökíteni, avagy az, akit két hete ismerek, és olyan szép fiatal, hogy nem bírok magammal? Sajnos azonban, mivel az evolúció rendkívül ügyes taktikus, erre a kérdésre válaszolni szinte lehetetlen.