Ha meghal egy olyan személy, aki egy gyerek számára fontos volt, két lehetőségünk adódik. A tekintélyes hiányérzettel küzdő gyermeknek vagy azt mondjuk, hogy az illető meghalt, de valahol még él, vagy pedig azt, hogy meghalt, és sajnos vége, ő soha többé nincsen.
Az elsőt mondhatnánk vallásos, míg a másodikat tudományos magyarázatnak. Ám a kettőt, sok modern pszichológus szerint, nemhogy élesen nem, de egyáltalán nem választhatjuk el. A két dolog a gyermek elméjében szorosan összefügg. Ha azt mondjuk, hogy az elhalálozott családtag valahol még él, akkor a gyermek számára tökéletesen ésszerű választ adtunk, hiszen, ha máshol nem, a gyermek, és a gyermek rokonainak emlékében biztosan él még a szeretett nagybácsi, vagy a dédnagymama. A gyerek számára a képzelet és a „valóság" között nem több a különbség, mint a húszason a fej és az írás között. Bruno Bettelheim nézetei szerint - aki a XX. század egyik legmeghatározóbb gyermekpszichológusa volt - súlyos következménnyel jár, ha a gyerek képzeletét túl korán leválasztjuk a „valóságról". Zavarodottságot kelt benne egy olyan kijelentés, ami végső soron azt bizonyítja, hogy amit ő a világból lát, amit a világról gondol, az „valójában" nincs is, vagy egyáltalán nem úgy van. A gyermeknek szilárd biztonságban kell lennie, hogy a körülötte lévő, őt befogadó világban minden történet vége igazságos és minden szenvedés ellenére a világ olyan hely, ahol érdemes leélni egy életet. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a gyereknek „igazat" mondjunk, és közöljük vele, hogy az eltávozott rokon egyszerűen nincs többé, nem létezik és nincs tudomása semmiről, akkor ezzel azt is kimondjuk, hiszen a gyermeki logikával erre a következtetésre jutunk, hogy Csipkerózsika sincsen, boszorkányok, sárkányok, sőt beszélő állatok sincsenek, és mindez csak mese, és apu, anyu már rég nem is hisz benne.
Mit gondol a gyermek? Biztosan nem azt, hogy az univerzumot csak tudományosan érdemes szemlélni, és a tudományos tények szerint még az emberi szeretet is csak egyfajta biokémiai állapot. Nem, azt fogja gondolni, hogy valamit rosszul gondol, hogy hibázik, mert ami az ő képzeletében él, azt apu megmosolyogja, és ha a takaró alatt találkozik egy óriással, ezentúl háromszor is meggondolja, hogy elmesélje anyunak, aki, láthatóan, nem hiszi ezt el neki. A halálesettel kapcsolatban hasonló a helyzet, összezavarodik, hiszen nem érti meg, hogy aki tegnap még beszélt vele, az ma már megszűnt, kitörölték az életéből, mint radírral egy nevető arcú királylányt a papíron. A gyermeket „a magány és az elszakadás kétségbe ejti, gyakran halálos félelmet érez. Ezeket az érzéseit szavakban legtöbbször nem tudja kifejezni, csak közvetett úton, fél a sötétségtől, valamilyen állattól, félti testi épségét" - írja Bettelheim. Aki tudományos hitelességű magyarázattal kívánja a gyermekét felvilágosítani, az egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy a tudományos magyarázatokat csak érett, sokszor rendkívül intelligens felnőtt emberek értik, és nem a gyermek. Ne gondoljuk, hogy hazudunk a gyereknek, ha nem mondjuk meg neki, hogy szerintünk, és a tudomány mai állása szerint, aki meghalt, az már CSAK és kizárólag csak az emlékeinkben él tovább. Ne vegyük el gyermekünktől azt a lehetőséget, hogy mikor majd felnő, ne csak a „tudományos" világban érezze otthon magát.