Hetvenkét évvel ezelőtt nagy fába vágta fejszéjét a Harvard egyetem kutató csoportja. Grant Study névvel elindítottak egy felmérést, amelynek célja volt megfejteni a boldogság titkát, azt, hogy miért élnek egyes emberek hosszú, derűs életet, míg mások egy nyugtalan lét után hamar halnak meg.
Az orvosi kutatás túl nagy figyelmet szentel a betegekre és keveset az egészségesekre - mondta Arlie Bock, a Harvard pszichiátere, amikor hivatalosan elindította híres szponzora, a W.T. Grant üzlethálózat tulajdonosának nevével a Grant Study-t.
Bock a kísérlet céljára a Harvard legragyogóbb, legambíciózusabb és leggazdagabb diákjai közül választott ki 268 fiatalembert, akiket figyelemmel kísértek karrieren, háborúkon, házasságokon, válásokon, betegségeken keresztül egészen a halálukig.
A Harvard akkor a gazdag férfiak enklávéja volt, a tanulmányozottakból négyen szenátorok, egy miniszter, nagyrészt pedig nagyvállalatok vezetői lettek. Közöttük volt a később elnök, John F. Kennedy is, akinek a dossziéjába azonban nem lehet betekinteni, valamint Ben Bradlee, aki a The Washington Post igazgatója volt a Watergate-ügy idején és egy híres író, valószínűleg Norman Mailer. De a nevek nagy része örökre titkos marad. Még Joshua Wolf Schennek, az első újságírónak, aki hozzáférhetett a Grant Study archívumához, is hallgatnia kellett a nevekről.
Harminc évvel ezelőtt a kutató csoport vezetését George Vaillant, a Harvard másik pszichiátere vette át. A kiválasztottak közül akkor már sokan „téves" utakon jártak. „Amikor kiválasztottam őket, nagyon normálisak voltak" - kesergett Bock egy dokumentumban, amelyet Schenk elolvashatott. Az 50. év elmúltával ugyanis több mint egyharmaduknál mutatkoztak az alkohol- és drogfüggőség okozta mentális betegségek nyomai.
Pedig ellenőrzésük szigorú szabályok szerint zajlott. A bőséges szövetségi és magánadományoknak köszönhetően Vaillant kétévenként töltetett ki velük fizikai és mentális állapotukra, házasságukra, gyerekeikre, karrierjükre, betegségeikre vonatkozó kérdőíveket.
Minden ötödik évben orvosi vizsgálatnak kellett alávetniük magukat és Vaillant az orvosoktól megkapta dossziéjukat. Minden 15. évben pedig személyes beszélgetésre hívta őket, ahol életük minden aspektusáról be kellett számolniuk.
Schenk a The Atlantic című folyóiratban közzétett hosszú esszéjében azt írta, hogy Vaillant-t nem elsősorban védenceinek problémái érdekelték, inkább azt vizsgálta, hogyan reagálnak ezekre a problémákra, a konfliktusokra, a bizonytalanságra.
A legérdekesebb figura szerint maga Vaillant volt, aki 10 éves korában árva lett. Sikeres, látszólag boldog apja öngyilkos lett. Ő három válás után visszatért második feleségéhez, de fiai a vele való együttélést „polgárháborúnak" minősítették.
Vaillant, közeli barátai szerint, nem tudta irányítani érzelmi életét. Mivel a zseniális és excentrikus pszichiáter, felvételek hiányában kizárólag saját jegyzeteire támaszkodott és egyéni értelmezése szerint dolgozta fel a kiválasztott csoport tagjainak életét, következtetései is erősen szubjektívek, vitathatók.
Ő ugyanis az évtizedekig tartó felmérés adataiból azt szűrte le, hogy a szeretet a boldogság titka. Hogy csak az, aki szeret, és akit szeretnek, nemcsak a partnere, hanem a szülei, a barátai, a testvérei, a gyerekei, lehet boldog és aspirálhat a derűs életre.
A kísérletre kiválasztottak közül 114-en még élnek és elemzésük ma is tart. De Schenk úgy gondolja, hogy „a tanulmány ugyanazzal a céllal indult, hogy mikroszkóp alatt vizsgálja az emberek életét, végül azonban ezek az életek bonyolultabbak, ellentmondásokban, árnyalatokban túl gazdagok ahhoz, hogy címkézni lehessen őket"