Mérgező szülők

Párkapcsolatai rendszeresen kudarcba fulladnak? Fél az intimitástól, esetleg túlzottan ragaszkodik partneréhez? Problémái vannak az önérvényesítéssel vagy folyton lázad mindenki ellen? Hogyan neveli gyermekét? Úgy bánik vele, ahogyan a szülei tették önnel vagy pont az ellenkezője? Sokan nem is gondolnák, hogy a fenti kérdésekre a válasz a szüleinkben keresendő.

Társadalmunkban kevés olyan ember van, akik felnőttkori problémáikat kapcsolatba tudják és merik hozni egykori szülő-gyerek viszonyukkal. Legtöbben egyszerűen nem tulajdonítanak jelentőséget ennek, főként a szülő kényszerű idealizálása miatt. Amennyiben feladjuk a szüleinkhez való kritikátlan lojalitást, akkor tudunk csak elindulni az úton: tudatosítani, majd feldolgozni a múlt értelmetlen, káros szülői üzeneteit.

Tökéletes szülő nem létezik, senki sem képes a nap minden percében érzelmileg rendelkezésre állni, de nem is kell. Teljesen normális dolog, ha a szülő néha rákiabál gyermekeire, vagy idegesebb a kelleténél. Időnként minden szülő túlzottan korlátozóvá válik, vagy elfenekeli a gyerekét. Nem ezektől a botlásoktól válik az ember kegyetlen vagy alkalmatlan szülővé. A legtöbb gyerek képes feldolgozni az alkalmankénti dühkitöréseket, ha mellette sok szeretetben és megértésben részesül. Ha a családra a nyílt és őszinte kommunikáció a jellemző, ha bármit megkérdezhet a gyerek, és kérdésére válasz is érkezik. Azonban az olyan szülő, akinek negatív viselkedési formái állandóan és túlnyomórészt jelen vannak a gyerek életében, sérüléseket okoz. Az ilyen szülők által okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét a gyerek egész lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is.
A mérgező szülők kifejezést Susan Forward amerikai családterapeuta használja, azonos című könyvében. Szerinte, ha valaki ilyen szülők felnőtt gyereke, sok mindent tehet, hogy megszabaduljon bűntudattal és kétségekkel terhelt torz örökségétől. Bizakodni kell, de nem azzal a hiú várakozással, hogy szülei megváltoznak, hanem hogy ő lesz képes lelkileg kiszabadulni az óriási és romboló hatás alól. A könyv jelmondata az alábbi: "Nem felelős azért, amit védtelen gyerekként önnel tettek! Felelős azért, hogy most tegyen pozitív lépéseket, és kezdjen valamit ezek hatásával!"

Susan Forward megrázó példákon keresztül mutatja be, milyen sérüléseket okoz a gyerek lelkében a destruktív szülői magatartás. Azokról a szülőkről szól, akik gyermeküket valamilyen módon megakadályozták az őket megillető, önálló és önmagáért felelős életvitel kialakításában. A pszichológusnő könyvével megdönti a kultúránkban tabuként jelen lévő, "szent és sérthetetlen szülő" mítoszát. A negatív szülői üzenetek skálája széles: a ridegségtől, elhanyagolástól, veréstől kezdve a rafinált szülői manipulációkon keresztül egészen a szexuális zaklatásig. Olyan súlyos dolgok szerepelnek a bűnlajstromban, mint a gyermek önállóságérzésének tudatos aláásása, vagy a gyermek életébe történő állandó szülői beszivárgás, netán a szülő saját életének felelősség-átruházása a gyerekre. Terapeutaként a jellegzetesebb romboló típusokról gazdag tapasztalati anyagot gyűjtött össze a szerző.

Az alkalmatlan szülők nemcsak hogy képtelenek kielégíteni gyermekük szükségleteit, de sok esetben elvárják, sőt megkövetelik, hogy a gyerekek viseljék a szülők gondját. Amikor a szülő saját teendőit a gyerekre kényszeríti, a családi szerepek összemosódnak eltorzulnak vagy felcserélődnek. Arra kényszerül, hogy túl korán felnőjön, és ezzel megfosztják gyerekkorától. Mini-felnőtté kell válnia, hogy a családot egybetartsa.

Az irányító szülők gyermekeiket nem bátorítják cselekvésre, próbálkozásra, felfedezésre, boldogulásra és kockáztatásra. Aggódó, rettegő szülők túlzott irányítása gyakran magukban a gyerekekben is aggodalmat és rettegést vált ki, soha nem képesek kinőni a szülői útmutatás és irányítás igényét. Ennek következtében szüleik továbbra is bitorolják, manipulálják, és nemegyszer uralják életüket. Ezek a szülők kórosan rettegnek az "üres fészek szindrómától": a veszteség elkerülhetetlen érzésétől, amelyet minden szülő átél, akinek a gyerekei végleg elhagyják az otthont. "A javadat akarjuk", "ezt érted tesszük" kifejezések mind ugyanazt jelentik: "Azért teszem ezt, mert annyira rettegek, hogy elveszítelek, hogy még arra is kész vagyok, hogy boldogtalanná tegyelek" - persze mindezt nem tudatosan. Minden szülő addig irányítja gyerekét, amíg az nem képes ura lenni a saját életének.

Az alkoholisták családjában felnövő gyerekek hamar megtanulják, hogy az alkoholizmus nagy titok. A külvilág felé a család magára ölti a "minden a legnagyobb rendben" mázát. A gyerekre nézve a normális család látszata különöse romboló hatású, mert arra kényszeríti, hogy letagadja saját érzéseit és észleléseit. Torz lojalitásérzet alakul ki benne, felnőttkorára elvakult lojalitása destruktív motívumként uralja tovább az életét. Az ilyen szülők gyerekei megtanulják, hogy akiket szeretnek, kiszámíthatatlanok, ezért gyakran rettegnek attól, hogy egy másik emberhez közel kerüljenek.
Talán a legkegyetlenebb és legmegmagyarázhatatlanabb emberi magatartás a szexuális erőszak. Az áldozat kiszolgáltatott, nincs hova, kihez menekülni. Az ilyen áldozatok arra kényszerülnek, hogy elrejtsék a családi rendszer abnormalitását, egész életükben hordozzák a családi titkot. Ám ha bátran segítséghez fordulnak, képesek lehetnek visszanyerni méltóságukat.

Susan Forward nem bosszúra buzdít a szülői tévedések megtorlása gyanánt. Csupán hangsúlyozza, hogy a felismerés félig-meddig gyógyulás is, és a felfedezés kezelhetőbbé teszi az eddig homályba burkolódzó összefüggéseket, segíthet szembenézni a szüleinkkel való közös múltunk árnyékos oldalaival, hogy rádöbbenhessünk bizonyos szülői üzenetek máig tartó kihatására a mindennapi életünkre. Hosszabb távon talán hozzásegít a rejtett sérelmek felfedezése után a tudatos megbocsátáshoz, s így egy boldogabb felnőtt léthez. Az önismeret útján járó felnőtteknek nem könnyű, de lelki egészségük érdekében érdemes. Valahol el kell kezdeni, és első lépésként jó kapaszkodóul szolgál ez a könyv.

Emberi játszmák

Előre megírt forgatókönyv szerint történnek vitái házastársával, főnökével, gyerekével? Ugyanazok az elcsépelt mondatok hangzanak el? Akkor szinte biztos lehet benne, hogy játszmáról van szó. Az intim kapcsolatok létfontosságúak számunkra, de kockázatot is rejtenek, ezért néha félmegoldásokkal, például játszmákkal helyettesítjük őket. Eric Berne 1964-ben íródó könyvében e játszmák szerkezetét, mögöttes indítékait és ellenlépéseit ismerteti azzal a céllal, hogy hozzásegítsen bennünket az intimitás, közvetve az autonómia eléréséhez.

Eric Berne, a tranzakcionális analízis atyja, könyvében azzal szembesít bennünket, hogy a valódi intimitást nyújtó kapcsolatok helyett különféle pótlékokkal érjük be nap, mint nap. A könyvet eredetileg szakembereknek szánta, de a kötet rövid időn belül bestselleré vált, és a laikusok körében egyaránt nagy népszerűségnek örvend. Valószínűleg a szellemes meglátások, és az érthető megfogalmazás segítette Berne könyvét a siker útján.
A szerepek, a tranzakciók és az ezekből felépülő ún. játszmák hozzátartoznak az élethez, gördülékenyebbé, érdekesebbé, szórakoztatóbbá teszik. Akkor van baj, ha valaki berögzül szerepeibe, és valamelyik játszmáját életre-halálra kezdi játszani.

A tranzakcióanalízis nevű modell lényege, hogy az emberek az egymás közötti társas kapcsolataikban lényük különböző részeivel fordulnak egymás felé. A mindnyájunkban fellelhető Felnőtt, Szülő és Gyerek beszél, ragaszkodik, szeret, vagy éppen veszekszik a másikban fellelhető Felnőttel, Szülővel és Gyerekkel. Könnyű belátni, hogy így már két ember esetében is kilencféle kapcsolat jöhet létre. Eric Berne szerint egész életünkben játsszuk különféle szerepeinket: a férj a mindent tudó Szülő pózában oktatja ki az értetlen Gyereket játszó feleségét a térkép használatáról, majd ugyanez a feleség másnap a munkahelyén tökéletesen alakítja a Felnőttet, aki nem hagyja, hogy férfi kollégái lenézzék.

A 3 énállapot között pillanatról pillanatra válthat egy adott személy. Az énállapotok gyakran ellentétbe kerülnek egymással, és erősen különböznek egymástól.

A különbözőségük abban áll, hogy melyiknek, milyen feladata van az emberben: A felnőtt a legfontosabb, a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen, adatokat dolgoz fel, számításokat végez, az ember ezek segítségével birkózhat meg sikeresen a külvilággal. A felnőtt dolgozza fel a tapasztalatokat is, valamint kontrollálja a másik két én-állapotot is, a gyermeket, mely az intuíciók, a spontán hajtóerők és az alkotókészség gyűjtőfogalma, valamint a szülőt, amely a valódi apaság, anyaság sikeréért felelős, és bizonyos válaszokat automatikussá tesz, ezzel időt és energiát takarítva meg. A felnőtt ezáltal mentesül az alól, hogy mindenféle apróságban újra és újra döntenie keljen, a fontosabb dolgokra koncentrálhat, a rutint hagyhatja a szülőre. A három énállapot egészséges egyensúlya adja ki a teljes embert.

Berne elgondolása szerint minden szervezetnek optimális mértékű ingerlésre van szüksége, máskülönben elsorvad. Ennek az ember esetében is a simogatás (szexualitás) a legelőnyösebb formája. Társadalmi szabályaink azonban a simogatásnak gyakran csak absztraktabb módozatait teszik lehetővé, olyanokat, mint például a dicséret, vagy mikor az utcán mosolyogva ránk köszön valaki. A tranzakcióban résztvevő felek általában a kapott simogatások maximalizálására törekednek. Ha mindezt - akár önmaguk előtt is - rejtetten, nyereségvágyból teszik, játszmát játszanak. A szocializáció nagyrészt abból áll, hogy elsajátítjuk környezetünk nemzedékről-nemzedékre szálló játszmáit. Az ideális állapot, az autonómia viszont ezzel ellentétes folyamat eredménye. Úgy érhető el, hogy felismerjük, milyen játszmákat játszunk, és megszabadulunk tőlük.

A tranzakciók rendszerint sorban zajlanak le. Ez azt jelenti, hogy bizonyos dolgoknak megvan a maga rituáléja (pl. az udvarlásnak) vagy megvan a maga eljárása (pl. munka). Ezeket nehéz megváltoztatni, de nem lehetetlen. A játszma mindig egy meghatározott cél felé viszi az egyént, nemegyszer ismétlő módon, legtöbbször trükkös lépések sorozata révén, a rejtett cél elérése érdekében. A különbség a játszmák, az eljárások és a rituálék között az, hogy a játszma mindig rejtett jellegű és nyereségvágy jellemzi. Az eljárás lehet sikeres, a rituálé hatékony, az időtöltés hasznot hajtó, és bár mind versengést szül, de mivel mindhárom nyílt, kimenetelük sosem drámai, nincs bennük konfliktus. A játszmák alapvetően tisztességtelenek, kimenetelük nem csupán izgalmas, de drámai jellegű is lehet. A játszma általában a szülői és a gyermek állapot között játszódik le. A tranzakciókban ez nem feltétlenül a gyermeknevelésre vonatkozik, lehet például egy házasságban is ilyen, munkahelyen, baráti kapcsolatban.

Normális társadalmi körülmények között minden játszmának fontos, talán döntő hatása van a játékos, játékosok sorsára, mint például az „alkoholista", az „adós", a „most rajtacsíptelek, te gazember!", a „rúgj belém", az „ennek is te vagy az oka" típusú játszmák, illetve ezek főbb változatai. Az effajta "életjátszmák" évek, esetleg évtizedek során nyerik el végső formájukat, a tőlük való megszabadulást sem lehet egyik napról a másikra remélni.

Berne a ráismerés öröménél többet is kínál, az elemzések és az antitézisek bemutatásával megkönnyíti, hogy ne csak magunkat, de másokat is letéríthessünk a játszmák kényszerpályáiról. Mielőtt azonban az utóbbi műveletre vállalkoznánk, idézzük magunk elé a szerző figyelmeztetését: nem mindenki, nem minden helyzetben képes az intimitásra.

Aki felismeri, hogy a könyvben szereplő valamelyik szerep ráillik, megtette az első lépést a játszmamentes, valódi intimitásra, őszinteségre, hiteles kommunikációra épülő párkapcsolat felé. A folytatás persze nem lesz könnyű, sőt komoly akadályokkal kell számolni. Gyakran a házasság végét jelenti, ha az egyik szereplő véget vet a játszmának.

Ő az igazi?

Vajon ki ne örülne annak, ha birtokában lenne a titkos receptnek, és tudná, a megfelelő társat választotta magának egy életre... Sajnos, a recepttel mi sem rendelkezünk, de van néhány gondolatunk, ami a hozzávalókat illeti. Vigyázat, a cikk elolvasása utána reklamációt nem fogadunk el!

Menj az orrod után!

Kutatások igazolják, hogy a szaglás komolyan befolyásolja párválasztásunkat, ezt még az állatvilágból hoztuk magunkkal. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy léteznek olyan hatások, amelyek ezt a természetes adottságunkat káros irányba befolyásolhatják, tehát nem mindig hagyatkozhatunk az ösztöneinkre. A 90-es évek elején egy svájci professzor, Claus Wedekind kutatásai bizonyították, hogy a nők annál inkább vonzódnak a férfiak természetes illatához, minél jobban különbözik az a sajátjuktól. Ez biztosítja, hogy a pár genetikai készlete merőben eltérő legyen, így van nagyobb esélyük az egészséges utód megszületésére.

Craig Roberts brit biológus továbbment ezen az úton: ő arra a megállapításra jutott, hogy a fogamzásgátló tabletták nagymértékben befolyásolják a nőket a párválasztásban. A vizsgált nők közül, akik nem szedtek tablettát megfigyelhető volt az evolúciós folyamat - szerepet játszott a szaglás, tapintás stb. - akik viszont fogamzásgátló tablettát szedtek nem voltak érzékenyek a biológia törvényeire.
A tabletta hatására a nők normál párválasztási szokásai visszájára fordultak: olyan férfiakhoz vonzódtak, akiknek hasonló volt az illatuk, így a DNS-ük szerkezete sem volt jelentősen eltérő. A fogamzásgátló tabletták ugyanis a terhességhez hasonló állapotot idéznek elő a nők szervezetében, magyarán nincsen peteérésük, így már nem az az elsődleges, hogy a genetikailag megfelelő partnert válasszák. Ennek pedig számos következménye lehet: először is, ha a nő abbahagyja a tabletta szedését, visszaáll a normál „szaglása", és nem fogja vonzónak találni partnerét.
Az is előfordulhat, hogy a tabletta következtében olyan párok találnak egymásra, akik találkozása genetikailag nem szerencsés, így utóduk sem születhet. De felmerül annak a lehetősége is, hogy a hasonló génkészletű párok utódai között nagyobb esély van a születési rendellenességre. Tehát, ajánlatos ismerkedés után tablettát szedni, akkor nem visz tévútra az orrunk!

Az ágyban dől el minden?

Semmiképp sem szeretnénk az általánosítás hibájába esni, de elgondolkodtató a mondás, miszerint a nőnek gyengédségre van szüksége, a férfinak szexre. Mindkét nem másként éli meg a szexualitást, de abban nagyon sokak véleménye egyezik, hogy amíg a szex működik, addig a többi problémát is lehet orvosolni valahogyan. Ha viszont az ágyban nem „passzol" férfi és nő, azt csak nagy nehézségek árán lehet orvosolni, ha lehet egyáltalán...

Kati 34 éves, 10 év házasság után 2 éve vált el. Imádtam a férjemmel szexelni - meséli, napi 2 orgazmus garantált volt, mégis az ágyon kívül majd megöltük egymást. Most már biztos vagyok benne, hogy a jó szex miatt tartottunk ki ilyen sokáig egymás mellett. Idővel azonban rá kellett döbbenjek, hogy a jó szex nem elég a boldog házassághoz. Folyton harcoltunk, vitatkoztunk, és én belefáradtam az állandó küzdelembe. Szeretnék egy kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatot, ahol nem héja-nász az avaron folyik.

Katival ellentétben manapság sok olyan házasság is létezik, ahol a felek fiatal koruk ellenére évek óta elhidegültek egymástól. Több pszichológus is beszámolt róla, hogy míg régen a férfiak folyton szexelni akartak, manapság azzal keresik fel őket női pácienseik, hogy férjük nem akar lefeküdni velük. Szakemberek szerint ez a felborult, felcserélt női-férfi szerepekre vezethető vissza.

"Ismerd meg önmagad!"

Több terapeuta véleménye is megegyezik abban, hogy a házasságok, párkapcsolatok a rossz kommunikáció miatt jutnak kátyuba. A partnerek képtelenek őszintén, nyitottan beszélgetni, folytonosan sértegetik egymást, és az a lényeg, hogy melyikük kerül ki győztesen egy-egy veszekedésből. A legnagyobb hangsúlyt arra fektetik, hogy vajon kinek van igaza... Pedig ha energiáikat abba fektetnék, hogy megismerjék önmagukat és a másikat, már sikeresebben menne az együttműködésük.

Egy szó mint száz: a boldog és sikeres párkapcsolathoz hallgatnunk kell ösztöneinkre, megérzéseinkre, és testünk-lelkünk rejtett üzeneteire is. Vagyis ismernünk kell önmagunkat, tisztában kell lennünk, kik vagyunk valójában, mit akarunk. Mi tesz minket boldoggá, mitől félünk, honnan jöttünk és hová tartunk. Nagy szavak ezek, de kellő önismeret nélkül csak sötétben fogunk tapogatózni. Már pedig sötétben minden tehén fekete...