A párválasztás titkai

„Férfi és nő hogyan is érthetnék meg egymást, hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő férfit..."

Karinthy örökérvényű mondását úgysem tudjuk túlszárnyalni, ehelyett inkább utánajártunk, milyen testi-lelki háttere van párválasztásunknak: vajon a génjeink vagy gyermekkori szocializációnk befolyásolja jobban párválasztásunkat? Olyan társat keresünk, akiben saját magunkat ismerjük fel, vagy olyat, aki az ellentétes nemű szülőnkre emlékeztet? A „hasonló hasonlót vonz" vagy az „ellentétek vonzzák egymást"

Egy kis biológia

Ha a személyiséget biológiai nézőpontból vizsgáljuk, azzal a ténnyel találjuk szembe magunkat, hogy az evolúciós folyamatok sokkal erőteljesebb hatást gyakorolnak párválasztásunkra, mint azt elképzeltük. Gyakran egy szóval is meg tudjuk fogalmazni, miért vonzódunk valakihez: „van köztünk kémia..."

Az állatok főként szag, mozgás, szín vagy alak után ismerik fel ideális párzótársukat. Náluk a külső jegyek a döntőek és párzásuk minden alkalommal a fajfenntartást, egy vagy több utód létrehozását szolgálja. Az állatvilágban versengés folyik annak érdekében, hogy az egyén minél hatékonyabban, minél több példányban tudja génjeit átörökíteni.

A cél érdekében használt stratégiákat elsősorban az utódok száma és az utódgondozásba fektetett energia határozza meg. Az emberek viszonylag kevés számú utódot hoznak létre és a nevelésre, gondozásra fordított energia mennyisége jelentős. Különbség van azonban a férfiak és a nők párválasztási stratégiája között, amit a két nem eltérő biológiai adottságai határoznak meg.

A nőnek kilenc hónap szükséges ahhoz, hogy kihordja gyermekét, majd a szülés, szoptatás feladata is ráhárul. Az anya már a fogamzás első pillanatától nagyobb felelősséget vállal az utód iránt, mint az apa. Ennek megfelelően a nő olyan partnert keres, aki nem csak nemzőképes, de a hosszú ideig gondozásra, támogatásra szoruló gyerek felnevelésében is segítséget tud nyújtani. Ezért azok a férfiak lesznek legesélyesebbek a nők kegyeinek elnyerésében, akik vagy már rendelkeznek az erőforrásokkal, vagy vélhetően meg tudják azokat szerezni, tehát pl. testileg rátermettek, kellő ambícióval rendelkeznek.

A férfiak ezzel szemben kevésbé jövőcentrikusak, hiszen úgy tudják érvényre juttatni szaporodási sikerüket, ha minél több nővel "párosodnak". A nők kiválasztásában számukra a nemzőképesség kulcsingere a meghatározó, vagyis hogy a nő kora és egészsége alapján alkalmasnak tűnjön az utódnemzésre. Ilyen kulcsingerek például a bőr, dús ajkak, mell vagy a derék és csípő megfelelő aránya.
A fentieket szem előtt tartva most már érthető, hogy a nők miért az egészségüket, fiatalságukat hangsúlyozzák. Ugyanis az az érdekük, hogy széles körben felkeltsék a férfiak érdeklődését, hogy válogatni tudjanak, és csak akkor kötelezik el magukat, ha az aktuálisan rendelkezésre álló felhozatalból a lehető legjobbat kiválasztották. A férfiak ezzel szemben teljesítményeiket és anyagi lehetőségeiket teszik a nők számára egyértelművé. A drága autó a státuszt, míg az izmok a fizikai erőnlétet, a védelemnyújtás képességét jelzik. Az evolúciós pszichológia szerint tehát párválasztási stratégiáink veleszületettek, és ténylegesen irányítják is cselekedeteinket, és felismerhetőek párválasztási, házasságkereső viselkedésünkben.

Tudományos kutatások

Roppant nagy a szakirodalma az emberi párválasztást befolyásoló tényezőkről szóló kutatásoknak. Ezek közül is kiemelkedik a pécsi, a PTE BTK Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék vezetőjének, Bereczkei Tamásnak és munkatársainak vizsgálata, amely, még a világsajtót is bejárta. A kutatás azt vizsgálta, hogy a lányok miért apjuk, a fiúk miért anyjuk arcvonásait keresik leendő párjukban. Bereczkeiék fő állítása, az volt, hogy az emberek gyermekkori tapasztalataik alapján az ellentétes nemű szülőt használják valamifajta modellként, hogy párt találjanak maguknak. Abból indultak ki, hogy a mindennapi tapasztalat szerint valóban sok esetben a párok hasonlítanak egymásra az intelligenciát, a fizikai vonzerőt, a státuszt és bizonyos személyiségjegyeket tekintve. Legelső magyarázatként az merült fel, hogy a párok azért hasonlítanak egymásra, mert az emberek minden tudatos reflexió nélkül vesznek saját magukról valamifajta mintát, és azt vetítik a párjukra. Ezt hívják fenotípusos illesztésnek, ami egy genetikailag kódolt önfelismerési folyamat. Lényege, hogy nem tudatosan hordozunk valamilyen mintát saját magunkról, és keressük a magunkhoz hasonlókat. Bereczkeiék elképzelése más volt, azt gondolták, hogy nem ennyire erősen genetikailag kódolt ez a folyamat, hanem sokkal inkább tanult. Részt vesznek persze a párválasztásban veleszületett genetikai elemek, de van egy tanulási folyamat, a gyerekkori a szülői mintavétel. Nem egy erős genetikai felismerésről van szó, sem pedig a saját tulajdonságaink párunkra vetítéséről, hanem egy modellkeresés történik, amely egy gyermekkori tanulási folyamatnak az eredménye, amelyet szexuális imprinting-nek hívunk. Ez az a folyamat, amely során az ellentétes nemű szülő arcát bevéssük gyermekkorunkban a memóriánkba, majd ezt felnőttkorban a párválasztásnál előhívjuk.

Korábban végzett vizsgálatokból az is kiderült, hogy minél szorosabb a szülővel az érzelmi kapcsolat gyerekkorban, az első 6-8 évben, annál inkább ehhez a szülőhöz hasonló partnert választunk, mintegy rávetítjük a potenciális partnerünkre a szülőről a memóriánkban elraktározott modellt.

Sok pár között persze semmilyen hasonlóságot sem lehet észrevenni. Sőt ellentétes tulajdonságokkal, személyiségjegyekkel rendelkezhetnek. Pszichológusok szerint gyakran a másikban azt keressük, ami hiányzott a szülői kapcsolatunkból, vagy annak ellentétét, amelyet a fiúk anyjukban, lányok apjukban nem szerettek. Ha valaki nem kedvelte apjában a tutyimutyi, papucsférj fellépést, inkább a határozott típusú férfiakat kedveli. A tisztaságmániás családban felnőtt férfi tudat alatt olyan párt kereshet, aki rendetlen, így lázadva a szülői törvények ellen.

És a lélek?

A párválasztással kapcsolatos kutatásoknak se vége, se hossza. De ne felejtsük el, hogy az ember nem csupán test, izom és ösztön. Lelki beállítódásunk legalább ugyanolyan mértékben befolyásolja párválasztásunkat: az önismeret, az önértékelés, és az önmagunkkal kapcsolatos elvárások. A megoldás valahol a kettő között - test és lélek - rejlik, csak mindenkinek rá kell találnia az útra, megtalálnia saját magát, és a másik felét.

Ideális lenne, ha minden olyan egyszerűen működne, mint ahogy a dal mondja: „Szerelemhez nem kell szépség/szerelemhez nem kell ész/ szerelemhez nem kell semmi más/csak szerelem kell és kész."

A családi minták jelentősége

Mikor megszületik a gyermekünk, akkor rögtön rózsaszínbe vagy kékbe öltöztetjük, nem is sejtve, hogy ezáltal a gyermekkel való bánásmódot is kijelöljük. A gyermek születését megelőzően az anya és az apa is ápol magában egy képet arról, hogy kislányt vagy kisfiút szeretne, illetve, elvárásai vannak a születendő gyermek jellemével kapcsolatban is. Akkor mondható szerencsésnek egy szülő-gyermek találkozás, ha összecsengenek a szülő elvárásai a gyerek értékeivel.

Ranschburg Jenő szerint hat éves korig jobb lánynak lenni, utána pedig fiúnak. Azért mert eddig az életkorig az érzelmi légkör melegsége a fontos, utána a világ megismerése, az önállóság. A kislányokra többet mosolyog az anyukájuk, elfogadottabb, ha pátyolgatják, babusgatják őket. A kisfiúkra erős szociális presszió hat, például a kisfiúk nem sírnak, milyen férfi lesz így belőled stb.

A fiúk és a lányok másként ismerik meg a világot. A nők eszköze a verbalitás, a lányok pl. hamarabb tanulnak meg beszélni, mint a fiúk. Ez a különbség felnőttkorban is megmarad, nagyon eltérő módon kommunikál a két nem. A nők könnyebben és többet beszélnek a problémáikról, a férfiaknál már az is nehézséget jelent, hogy felismerjék a problémáikat, és kevesebb jelentőséget tulajdonítanak az érzelmeiknek is.

Egy felmérés kapcsán a tanító néniket arra kérték, hogy mondják meg, ki a legjobb tanuló az osztályban. A legtöbb pedagógus, kivétel nélkül lányokat nevezett meg, néha 1-1 fiút is említettek. A magatartásban negatív értelemben a fiúk vezetnek. A kisfiúk gyengébb teljesítményének egyik fő oka, hogy nem hajlandóak a tanító néninek tanulni. A kisgyerekeket drámai módon nők veszik körül. A gyerekek majd 10 éves korukig szinte kizárólag csak nőkkel találkoznak, nők nevelik őket otthon, az óvodában és az iskolában, férfi sehol.

A tanítói, tanári pálya teljesen elnőiesedett. A pedagógusok nyolcvan százaléka nő. A hatéves kisfiú azonban csak férfi modellekkel hajlandó szóba állni. (Például, ha az anyuka kéri fiát, hogy segítsen borsót szedni, nagyon nincs ínyére a dolog, de ha apával kell füvet nyírni, akkor minden további nélkül szalad a gyerek.)

Ranschburg Jenő egyik írásában azt mondja, hogy tapasztalatai szerint korunk társadalma apátlan társadalom. A családban, az apaszerepben is háttérbe szorulnak a férfiak. Az apa negligálásának (akárcsak az anyai szerepvesztésnek) katasztrofális következményei lehetnek. A gyerek szocializációjában a férfias és a nőies mintáknak meghatározó ugyanis a jelentőségük. A szociálpszichológusok szerint ugyanis nemi szerepünket személyiségfejlődésünk során, öntudatlanul sajátítjuk el. Ez a "tanulási folyamat" a szülői és emberi kapcsolatok következménye. A gyerek a szüleire figyel, azokkal azonosítja magát, majd az ő viselkedésükből építkezik későbbi élete folyamán.

A férfiak és nők közötti különbség annyira fontos, hogy ennek mentén alakul tovább a személyiségünk. Ezek után érthető, hogy minden olyan változás, amely valamiképpen hátráltatja a nemi szerepnek megfelelő magatartás kiépülését, feltétlenül gátló hatást fejt ki a másnemű féllel kialakítandó kapcsolatok tekintetében. Ha a gyerek életéből hiányzik az apa - s ez manapság egyre többek életében tény -, az a továbbiakban számos mentális probléma forrása lehet. Ma az apaság a válást követően - és gyakran már előtte is - két dologra egyszerűsödik le: a biológiai aktusra és a tartásdíjra. Viszont a kéthetenkénti láthatás azt jelenti, hogy egy idő után apa és gyerek nem tud, mit mondani egymásnak. Ez a kevéske idő semmire sem elég, pláne nem meghitt, bensőséges viszony kialakítására.

Mivel egyre többen élnek főleg anya-gyerek(ek) szerkezetű családban, ez is az oka, hogy felserdülve, fiatal felnőtté válva egyre nehezebben találnak kapaszkodót, hiszen a szüleik kínálta "mintát" vagy nem tudják, vagy nem akarják "utánozni".

A túlsúlyos férfiaknak kisebb az esélye a nősülésre

Azoknak a férfiaknak, akiknek 18 éves korukban jelentős a súlyfeleslegük, kisebb az esélyük arra, hogy felnőtté válva feleséget találjanak. Ez áll abban a svéd tanulmányban, amelyet a túlsúlyosságról szóló amszterdami konferencián terjesztettek elő.

A megállapítás egyaránt vonatkozik a legkülönbözőbb intellektusú, vagy társadalmi-anyagi helyzetű férfiakra, és Malin Kark, a stockholmi Karolinska intézet kutatója szerint valószínűnek tűnik, hogy a fiatal nők a párválasztásnál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a külső megjelenésnek, mint más jellemvonásoknak.

A felmérésben több mint 500 ezer, 1951 és 1961 közötti svéd férfi vett részt, és kiderült: a már 18 évesen is kövéreknek 1991-ben 46, 2004-ben 45 százalékkal volt kisebb esélyük a nősülésre, mint jó kondícióban lévő férfitársaiknak. A súlyfelesleggel rendelkező, ám elhízottnak még nem mondható 18 éveseknek is kevesebb a sanszuk, de ez 1991-ben 10, 2004-ben 9 százalékkal volt alatta az átlagnak.

A túlsúlyosság bélyege hosszú ideig elkíséri tehát azokat, akik már fiatalon ebben szenvednek és ez kihat szakmai előmenetelükre épp úgy, mint emberi kapcsolataikra - vélekedik Malin Kark, aki szerint, bár az ő felmérésük erről nem szólt, az elhízott fiatalok többsége felnőttként is az marad.

Ugyancsak az amsterdami tanácskozáson került napirendre a dijoni Európai Ízléstudományi Központ tanulmánya, amely szerint az elhízás oka lehet a rossz alvás. Felmérésükből az világlott ki, hogy egy rossz éjszaka után az emberek általában szokásos kalóriamennyiségüknél 22 százalékkal többet visznek be.

Megállapították azt is, hogy az éhségérzés erősebb azoknál, akik előző éjszaka csak négy órát aludtak, mint azoknál, akik nyolc órát töltöttek alvással. A maastrichti egyetem kutatói pedig azt mutatták ki, hogy azok a fiatalok, akik kamaszkorukban rossz alvók lettek, inkább gyarapodtak súlyban, mint azok, akik jól alszanak.

Amikor a szülő hazudik

A gyerekek tökéletesen tudják, ki hazudik. Nincs ebben semmi misztikus, azért tudják, mert az ember, eredendően, megszületvén, nem tudja, mi a hazugság, a természetes dolgokat elfogadja, tényként kezeli, éles logikai érzéke viszont azonnal jelez, amikor két „tény" ellentmond egymásnak:

Például egy, hogy a Mikulás teszi a csizmába a csokit, és kettő, hogy apa tette be a csokit a csizmába, mert véletlenül megláttam. Mivel azt az állítást, hogy a Mikulás teszi be a csokit, az apa mondta, a gyerek úgy reagál erre az ellentmondásra, hogy amit apa mondott, az nincs rendben, hiszen a két állítás egyszerre nem lehet igaz, mert ez logikátlan lenne. Ha az apa nem csak azt hazudja, hogy a Mikulás hozza a csokit, hanem kijelentései más esetekben is kikezdik a gyerek logikai érzékét, a gyerek meghozza azt a következtetést, hogy apa állításai nem mindig felelnek meg a valóságnak és belátja, hogy ha az apa mond valamit, azt nem kell 100%-ig komolyan venni.

A gyermek akkor kezd hazudni, amikor az érdeke megkívánja. Tudja, hogy ha rossz fát tesz a tűzre, pl. eltör egy poharat, akkor ezért a szülők haragszanak rá, ingerültek lesznek és esetleg valamilyen kedvezményt, ajándékot, pl. csokit megtagadnak a gyerektől. Ekkor, mivel a gyerek tisztában van azzal, hogy a hamis állítás természetes, hiszen apa is gyakran él a módszerrel, azt mondja, hogy nem ő törte el a poharat, hanem a Mikulás. Mivel azonban apa már régi motoros a szakmában, ilyen állításnak nem dől be, közli a gyerekkel, hogy hazudott, mert Mikulás nincs is, ő nem törhette el a poharat. A gyerek tehát levonja azt a tökéletes következtetést, hogy ahhoz, hogy ne derüljön ki az igazság a pohár ügyben, rafináltan kell hazudni. Természetesen a gyermek elméje éles, mint a penge, innentől kezdve könnyen átveri a szülőt, még az sincs kizárva, hogy a gyerek bebizonyítja, hogy mégis van Mikulás. Mint ahogy, tegyük hozzá, van is.

A San Diego- és a Toronto Egyetem kutatói „nevelési célzatú hazugságnak" nevezik azt a jelenséget, amikor a szülők elvárják gyermeküktől az őszinteséget, ők maguk azonban gyakran hazudnak a gyerekeknek, hogy így befolyásolják viselkedésüket és érzelmeiket. A kutatási eredmények szerint a szülők igen gyakran füllentenek gyerekeiknek. Úgy gondolják, ha igazat mondanak, a gyerek nem fekszik le időben, nem szokik le a cumiról és nem mos fogat. Még azok a szülők is hazudoznak gyermekeiknek, akik amúgy kiemelt szerepet tulajdonítanak a szülő-gyerek kapcsolatban az őszinteségnek. Vajon miért? Mert a szülők, mikor gyerekek voltak, ugyanezt tanulták szüleiktől. Akármilyen nehéz is, meg kell törni ezt a láncot, mert nem várhatjuk el a gyerekünktől, hogy igazat mondjon, ha mi magunk sok esetben hazudunk neki. Márpedig az az információ, például, hogy a gyerek hol, kivel és meddig marad távol a családi fészektől, életbevágóan fontos lehet, például egy tizenéves esetében, aki vagány, drogmámoros társaságban kívánja eltölteni az éjszakát, majd a legvagányabb, ittas haver mögé felül a motorra, hogy hamar hazaérjen. A hazugság megfosztja a szülőt az ilyen fontos információktól, ráadásul, amikor a gyerek igazat mond, azt se hiszik el neki. Vannak kegyes hazugságok. Ha például nem tetszik a gyerek rajza, és ha ezt megmondom neki, többet nem akar majd rajzolni, ezért azt hazudom neki, hogy tetszik. Ilyen esetben sem kell hazudni. Ha nem mondjuk el, hogy nem tetszik, attól még nem hazudtunk, ráadásul nincs az a gyerekrajz, amelyikről ne lehetne pozitív kritikát mondani. Szépek a színek és látszik, hogy sokat dolgoztál rajta. Ha hazudunk a gyereknek, végső soron azt a meggyőződését is aláássuk, ami a legalapvetőbb gyermeki felismerés: hogy a világ csodálatos.