Mikor megszületik a gyermekünk, akkor rögtön rózsaszínbe vagy kékbe öltöztetjük, nem is sejtve, hogy ezáltal a gyermekkel való bánásmódot is kijelöljük. A gyermek születését megelőzően az anya és az apa is ápol magában egy képet arról, hogy kislányt vagy kisfiút szeretne, illetve, elvárásai vannak a születendő gyermek jellemével kapcsolatban is. Akkor mondható szerencsésnek egy szülő-gyermek találkozás, ha összecsengenek a szülő elvárásai a gyerek értékeivel.
Ranschburg Jenő szerint hat éves korig jobb lánynak lenni, utána pedig fiúnak. Azért mert eddig az életkorig az érzelmi légkör melegsége a fontos, utána a világ megismerése, az önállóság. A kislányokra többet mosolyog az anyukájuk, elfogadottabb, ha pátyolgatják, babusgatják őket. A kisfiúkra erős szociális presszió hat, például a kisfiúk nem sírnak, milyen férfi lesz így belőled stb.
A fiúk és a lányok másként ismerik meg a világot. A nők eszköze a verbalitás, a lányok pl. hamarabb tanulnak meg beszélni, mint a fiúk. Ez a különbség felnőttkorban is megmarad, nagyon eltérő módon kommunikál a két nem. A nők könnyebben és többet beszélnek a problémáikról, a férfiaknál már az is nehézséget jelent, hogy felismerjék a problémáikat, és kevesebb jelentőséget tulajdonítanak az érzelmeiknek is.
Egy felmérés kapcsán a tanító néniket arra kérték, hogy mondják meg, ki a legjobb tanuló az osztályban. A legtöbb pedagógus, kivétel nélkül lányokat nevezett meg, néha 1-1 fiút is említettek. A magatartásban negatív értelemben a fiúk vezetnek. A kisfiúk gyengébb teljesítményének egyik fő oka, hogy nem hajlandóak a tanító néninek tanulni. A kisgyerekeket drámai módon nők veszik körül. A gyerekek majd 10 éves korukig szinte kizárólag csak nőkkel találkoznak, nők nevelik őket otthon, az óvodában és az iskolában, férfi sehol.
A tanítói, tanári pálya teljesen elnőiesedett. A pedagógusok nyolcvan százaléka nő. A hatéves kisfiú azonban csak férfi modellekkel hajlandó szóba állni. (Például, ha az anyuka kéri fiát, hogy segítsen borsót szedni, nagyon nincs ínyére a dolog, de ha apával kell füvet nyírni, akkor minden további nélkül szalad a gyerek.)
Ranschburg Jenő egyik írásában azt mondja, hogy tapasztalatai szerint korunk társadalma apátlan társadalom. A családban, az apaszerepben is háttérbe szorulnak a férfiak. Az apa negligálásának (akárcsak az anyai szerepvesztésnek) katasztrofális következményei lehetnek. A gyerek szocializációjában a férfias és a nőies mintáknak meghatározó ugyanis a jelentőségük. A szociálpszichológusok szerint ugyanis nemi szerepünket személyiségfejlődésünk során, öntudatlanul sajátítjuk el. Ez a "tanulási folyamat" a szülői és emberi kapcsolatok következménye. A gyerek a szüleire figyel, azokkal azonosítja magát, majd az ő viselkedésükből építkezik későbbi élete folyamán.
A férfiak és nők közötti különbség annyira fontos, hogy ennek mentén alakul tovább a személyiségünk. Ezek után érthető, hogy minden olyan változás, amely valamiképpen hátráltatja a nemi szerepnek megfelelő magatartás kiépülését, feltétlenül gátló hatást fejt ki a másnemű féllel kialakítandó kapcsolatok tekintetében. Ha a gyerek életéből hiányzik az apa - s ez manapság egyre többek életében tény -, az a továbbiakban számos mentális probléma forrása lehet. Ma az apaság a válást követően - és gyakran már előtte is - két dologra egyszerűsödik le: a biológiai aktusra és a tartásdíjra. Viszont a kéthetenkénti láthatás azt jelenti, hogy egy idő után apa és gyerek nem tud, mit mondani egymásnak. Ez a kevéske idő semmire sem elég, pláne nem meghitt, bensőséges viszony kialakítására.
Mivel egyre többen élnek főleg anya-gyerek(ek) szerkezetű családban, ez is az oka, hogy felserdülve, fiatal felnőtté válva egyre nehezebben találnak kapaszkodót, hiszen a szüleik kínálta "mintát" vagy nem tudják, vagy nem akarják "utánozni".