„Férfi és nő hogyan is érthetnék meg egymást, hisz mind a kettő mást akar - a férfi a nőt, a nő férfit..."
Karinthy örökérvényű mondását úgysem tudjuk túlszárnyalni, ehelyett inkább utánajártunk, milyen testi-lelki háttere van párválasztásunknak: vajon a génjeink vagy gyermekkori szocializációnk befolyásolja jobban párválasztásunkat? Olyan társat keresünk, akiben saját magunkat ismerjük fel, vagy olyat, aki az ellentétes nemű szülőnkre emlékeztet? A „hasonló hasonlót vonz" vagy az „ellentétek vonzzák egymást"
Egy kis biológia
Ha a személyiséget biológiai nézőpontból vizsgáljuk, azzal a ténnyel találjuk szembe magunkat, hogy az evolúciós folyamatok sokkal erőteljesebb hatást gyakorolnak párválasztásunkra, mint azt elképzeltük. Gyakran egy szóval is meg tudjuk fogalmazni, miért vonzódunk valakihez: „van köztünk kémia..."
Az állatok főként szag, mozgás, szín vagy alak után ismerik fel ideális párzótársukat. Náluk a külső jegyek a döntőek és párzásuk minden alkalommal a fajfenntartást, egy vagy több utód létrehozását szolgálja. Az állatvilágban versengés folyik annak érdekében, hogy az egyén minél hatékonyabban, minél több példányban tudja génjeit átörökíteni.
A cél érdekében használt stratégiákat elsősorban az utódok száma és az utódgondozásba fektetett energia határozza meg. Az emberek viszonylag kevés számú utódot hoznak létre és a nevelésre, gondozásra fordított energia mennyisége jelentős. Különbség van azonban a férfiak és a nők párválasztási stratégiája között, amit a két nem eltérő biológiai adottságai határoznak meg.
A nőnek kilenc hónap szükséges ahhoz, hogy kihordja gyermekét, majd a szülés, szoptatás feladata is ráhárul. Az anya már a fogamzás első pillanatától nagyobb felelősséget vállal az utód iránt, mint az apa. Ennek megfelelően a nő olyan partnert keres, aki nem csak nemzőképes, de a hosszú ideig gondozásra, támogatásra szoruló gyerek felnevelésében is segítséget tud nyújtani. Ezért azok a férfiak lesznek legesélyesebbek a nők kegyeinek elnyerésében, akik vagy már rendelkeznek az erőforrásokkal, vagy vélhetően meg tudják azokat szerezni, tehát pl. testileg rátermettek, kellő ambícióval rendelkeznek.
A férfiak ezzel szemben kevésbé jövőcentrikusak, hiszen úgy tudják érvényre juttatni szaporodási sikerüket, ha minél több nővel "párosodnak". A nők kiválasztásában számukra a nemzőképesség kulcsingere a meghatározó, vagyis hogy a nő kora és egészsége alapján alkalmasnak tűnjön az utódnemzésre. Ilyen kulcsingerek például a bőr, dús ajkak, mell vagy a derék és csípő megfelelő aránya.
A fentieket szem előtt tartva most már érthető, hogy a nők miért az egészségüket, fiatalságukat hangsúlyozzák. Ugyanis az az érdekük, hogy széles körben felkeltsék a férfiak érdeklődését, hogy válogatni tudjanak, és csak akkor kötelezik el magukat, ha az aktuálisan rendelkezésre álló felhozatalból a lehető legjobbat kiválasztották. A férfiak ezzel szemben teljesítményeiket és anyagi lehetőségeiket teszik a nők számára egyértelművé. A drága autó a státuszt, míg az izmok a fizikai erőnlétet, a védelemnyújtás képességét jelzik. Az evolúciós pszichológia szerint tehát párválasztási stratégiáink veleszületettek, és ténylegesen irányítják is cselekedeteinket, és felismerhetőek párválasztási, házasságkereső viselkedésünkben.
Tudományos kutatások
Roppant nagy a szakirodalma az emberi párválasztást befolyásoló tényezőkről szóló kutatásoknak. Ezek közül is kiemelkedik a pécsi, a PTE BTK Általános és Evolúciós Pszichológia Tanszék vezetőjének, Bereczkei Tamásnak és munkatársainak vizsgálata, amely, még a világsajtót is bejárta. A kutatás azt vizsgálta, hogy a lányok miért apjuk, a fiúk miért anyjuk arcvonásait keresik leendő párjukban. Bereczkeiék fő állítása, az volt, hogy az emberek gyermekkori tapasztalataik alapján az ellentétes nemű szülőt használják valamifajta modellként, hogy párt találjanak maguknak. Abból indultak ki, hogy a mindennapi tapasztalat szerint valóban sok esetben a párok hasonlítanak egymásra az intelligenciát, a fizikai vonzerőt, a státuszt és bizonyos személyiségjegyeket tekintve. Legelső magyarázatként az merült fel, hogy a párok azért hasonlítanak egymásra, mert az emberek minden tudatos reflexió nélkül vesznek saját magukról valamifajta mintát, és azt vetítik a párjukra. Ezt hívják fenotípusos illesztésnek, ami egy genetikailag kódolt önfelismerési folyamat. Lényege, hogy nem tudatosan hordozunk valamilyen mintát saját magunkról, és keressük a magunkhoz hasonlókat. Bereczkeiék elképzelése más volt, azt gondolták, hogy nem ennyire erősen genetikailag kódolt ez a folyamat, hanem sokkal inkább tanult. Részt vesznek persze a párválasztásban veleszületett genetikai elemek, de van egy tanulási folyamat, a gyerekkori a szülői mintavétel. Nem egy erős genetikai felismerésről van szó, sem pedig a saját tulajdonságaink párunkra vetítéséről, hanem egy modellkeresés történik, amely egy gyermekkori tanulási folyamatnak az eredménye, amelyet szexuális imprinting-nek hívunk. Ez az a folyamat, amely során az ellentétes nemű szülő arcát bevéssük gyermekkorunkban a memóriánkba, majd ezt felnőttkorban a párválasztásnál előhívjuk.
Korábban végzett vizsgálatokból az is kiderült, hogy minél szorosabb a szülővel az érzelmi kapcsolat gyerekkorban, az első 6-8 évben, annál inkább ehhez a szülőhöz hasonló partnert választunk, mintegy rávetítjük a potenciális partnerünkre a szülőről a memóriánkban elraktározott modellt.
Sok pár között persze semmilyen hasonlóságot sem lehet észrevenni. Sőt ellentétes tulajdonságokkal, személyiségjegyekkel rendelkezhetnek. Pszichológusok szerint gyakran a másikban azt keressük, ami hiányzott a szülői kapcsolatunkból, vagy annak ellentétét, amelyet a fiúk anyjukban, lányok apjukban nem szerettek. Ha valaki nem kedvelte apjában a tutyimutyi, papucsférj fellépést, inkább a határozott típusú férfiakat kedveli. A tisztaságmániás családban felnőtt férfi tudat alatt olyan párt kereshet, aki rendetlen, így lázadva a szülői törvények ellen.
És a lélek?
A párválasztással kapcsolatos kutatásoknak se vége, se hossza. De ne felejtsük el, hogy az ember nem csupán test, izom és ösztön. Lelki beállítódásunk legalább ugyanolyan mértékben befolyásolja párválasztásunkat: az önismeret, az önértékelés, és az önmagunkkal kapcsolatos elvárások. A megoldás valahol a kettő között - test és lélek - rejlik, csak mindenkinek rá kell találnia az útra, megtalálnia saját magát, és a másik felét.
Ideális lenne, ha minden olyan egyszerűen működne, mint ahogy a dal mondja: „Szerelemhez nem kell szépség/szerelemhez nem kell ész/ szerelemhez nem kell semmi más/csak szerelem kell és kész."