A „zöldszemű szörny" kifejezéssel Shakespeare Otellójában találkozhatunk először. Azóta a féltékenység metaforájává nőtte ki magát ez a szókapcsolat. Ha józan ésszel szemléljük Shakespeare drámáját, akkor érthetetlennek tűnik, hogy miért kell akkora patáliát csapni egy zsebkendő miatt. Ha belevisszük az érzelmeinket a történet értelmezésébe, akkor már egész más színezetet kapnak az események.
Az irigység, a rivalizáció megjelenése nagy port tud kavarni egy párkapcsolatban. A féltékenység viszont pusztító viharként formálja át egy szerető ember gondolkodását.
Dr. Haraszti László féltékenységről szóló tanulmányában kifejti, hogy tulajdonképpen kevés olyan érzelem, esemény létezik, amely az ember kialakult személyiségét át tudja hangolni. Ilyen például a nagy trauma, haláleset, súlyos betegség, a szerelem és a féltékenység is. Ez utóbbi olyan dolgokra késztetheti az embert, amely előtte idegen volt tőle, soha nem volt jellemző a gondolkodására, viselkedésére. A féltékeny ember nem gondolkodik, csak megy fejjel a falnak, és felsorolni is nehéz, milyen praktikákat vet be, hogy bebizonyítsa, féltékenysége nem alaptalan. Egyfajta megszállottság jellemző a féltékeny emberre, megnöveli szemében az áhított dolog értékét, és minden erejét latba veti, hogy megszerezze, vagy megtartsa azt. De milyen lélektani okok húzódhatnak meg a háttérben?
A szerelem érzése olyan, mint a dagály, elönt mindent. Már nem létezik én és te, csak mi. Ez az egység magában foglalja, hogy mindenki más kiszorul belőle. A féltékenység abban a fenyegetésben gyökerezik, hogy egy harmadik személy megbontja az egységet. Minél jobban félünk valaminek az elvesztésétől, annál intenzívebb a féltékenységünk. De meglepő módon a féltékenységet csak fokozza, ha az illetőt - akire vonatkozik - már el is vesztettük. Kutatások szerint a különélő vagy már elvált személyek szenvednek a legtöbbet a féltékenységtől, a legkevésbé pedig a házasokra jellemző. Tehát a másik elvesztése saját maga elvesztésével párosul, így függ szorosan össze a személyiség biztonság, önbizalom képével a féltékenység. A túlélése, a továbbélése kerül veszélybe az egyénnek, tehát a féltékenység maga az életösztön.(hisz én egyedül nem létezhetem, csak a másikkal együtt...)
Freud követői szerint a féltékenység megjelenésekor az a gyerekkori félelem és kín éled újra, amit akkor éreztünk, amikor felfedeztük, hogy a szüleink nem lehetnek szerelmünk tárgyai. Természetesen ez egy öntudatlan emlék, de akik ezt nagyon erősen élték át gyerekkorukban, azok felnőttként is minduntalan a veszteségtől félnek.
A családterápiával foglalkozók a gyakorlati tapasztalatok alapján azt hangsúlyozzák, hogy a féltékenység előidézésében általában mindkét partner szerepet játszik. Ha például az egyik megcsalja a másikat, az csaknem kivétel nélkül valami kapcsolati problémára való reagálás, amelyért viszont mindketten felelősek. Szociológusok szerint a féltékenység valójában egy társadalmi jelenség, amely az adott kultúrától függően játszódik le.
Egy szociológia felmérés szerint a férfiak 56%-a nyilatkozta, hogy házassága jó és boldog, mégis létesít külső kapcsolatot, a nőknél ez a szám 34%. A nőknél az érzelmi kapcsolat jóval előrébb való, mint a férfiaknál, akik a szexuális kapcsolatot helyezik előtérbe. Tehát a férfiaknál a szexuális megcsalás jóval nagyobb trauma, a nőknél az intimitás elvesztésétől való félelem a meghatározó.
A féltékenységet is másként éli meg a két nem: a férfiak általában dühöt éreznek a rivális férfi iránt, a nők körében sokkal gyakoribb, hogy a partner bizalmának vagy szerelmének elvesztése miatt mély gyászba merülnek, és ebbe akár bele is betegednek.
Ha a szerelem eleven és izgalmas, akkor ez sokkal hatásosabb megelőzés, mint utólag helyrehozni a megsérült kapcsolatot. Egy jól működő párkapcsolatért rengeteget kell dolgozni mindkét félnek, és ezt sokan nem képesek megtenni. Persze, ha már kialakult a féltékenység, azzal valamit kezdeni kell. A jövő szempontjából a legfontosabb, hogy az önértékelésünk és az emberi kapcsolatokba vetett bizalmunk a lehető legkevésbé sérüljön - függetlenül attól, hogy valójában mi történt a partnerünkkel. A legfontosabb, hogy elejét vegyük, vagy leállítsuk az idegőrlő, irracionális gondolatokat, amelytől valóban szinte meg lehet bolondulni. Szándékosan vágjuk el a féltékenység kiváltotta fantáziákat.
Nagyon sok házassági konfliktus azért nem hozhat semmi eredményt, mert a partnerek szinte rájátszanak arra, hogy a másikat kihozzák a sodrából. Hiszen mindkét fél pontosan tisztában van azzal, hogy amit mond, és amit tesz, bántó, gyakran durva és jelentős részben igazságtalan. De már annyira belekeveredtek a kölcsönös vádaskodásba, sértődöttségbe, hogy egyikük sem képes visszalépni. Mivel a negatív kommunikáció, vagyis a veszekedés már ösztönös magatartássá vált, első lépés a megoldás felé, hogy szembesülünk saját rossz kommunikációs berögződéseinkkel. További lépésként fel kell ismerni azokat a titkos, elfojtott - és talán magunk előtt is rejtett - érzelmeket, amelyek a haragunk és a másik elleni kritikánk mélyén húzódnak meg. Ezeknek az érzéseknek sokszor semmi köze sincs a veszekedés látszólagos tárgyához.
A felismeréshez hozzátartozik a múlt feldolgozása is. Sok párkapcsolati probléma mélyén gyerekkori traumák húzódnak meg: az illető úgy érzi, úgy emlékszik, hogy őt senki nem szerette, visszautasították akár már gyermekkorában, háttérbe szorították vagy súlyosan bántalmazták. Ilyenkor a partner viselkedése ezekből a rejtett és többnyire nem is tudatos sérelmekből indul ki. Valójában azt szeretné, hogy a másik sokkal jobban szeresse, sokkal több figyelmet fordítson rá, és kizárólag vele foglalkozzon. Ezért is támad fel a féltékenység. Ám a régi sérelmek nem ritkán olyan súlyosak, hogy ezzel együtt fél is az illető mások közelségétől vagy közeledésétől. Ezért képtelen elviselni az intimitást, azt bántja meg, akitől szeretetet remél, és mindezt még magának sem vallja be, és pont ezzel a viselkedéssel üldözi el magától párját.