Evolúció és fajfenntartás

Az emberi faj az evolúciótól azt örökölte, hogy a szex a nőknek azért kell, hogy gyerekük legyen egy férfitól, és a férfiaknak azért kell, hogy gyerekük legyen egy nőtől. A feladat ugyanis nem más, mint az évmilliárdokkal korábban megszülető élet fenntartása. Az evolúció elsődleges kényszerítő hatása így abban áll, hogy a férfiak és a nők szexeljenek egymással.

Az evolúció azonban ennél az elsődleges akaratnál sokkal fondorlatosabban kényszerít, és másodlagosan azt eszelte ki, hogy a szex rendkívül kellemes dolog, de csak bizonyos esetekben. A szexológia ezekkel a bizonyos esetekkel foglalkozik, mert az a célja, hogy ne csak az elsődleges akarat győzzön, hogy gyerek legyen, hanem a rendkívül energiaigényes utódvállalás élvezetes is legyen. A szexológia fő problémája, amibe gyakran beletörik a bicskája, hogy a férfinak és a nőnek túlnyomó részben más miatt jó a szex, és a kettő összehangolása nem csak tudomány, hanem már művészet (Káma Szútra). Két férfi, vagy két nő, akármennyire is szerethetik egymást, akármennyire is megértik egymást, lehetnek egymáshoz olyan közel, mint az ikertestvérek, akkor se lesz gyerekük, amennyiben, és ezt fontos hozzátenni, a gyerek alatt azt értjük, hogy az, a két fél önző és akaratos génjeinek keresztezéséből születik. Mivel az önző gének akarata, sajnos, sokszor sokkal erősebb a mienknél, marad a legfontosabb kérdés: hogyan tudjuk elérni, hogy azt az örömöt, amit a szex, mint szaporodási játék nyújt, kicselezve a fajfennmaradási szükségszerűséget, minél többször és minél fokozottabban éljük át?

Az erre a kérdésre adott válaszokkal könyvtárakat zsúfoltak tele, és bár van köztük sok figyelemre méltó válasz is, a bőség zavarba ejtő. Jared Diamond, a California Egyetem világhírű élettanprofesszora például, magyarul is megjelent könyvében (Miért élvezet a szex?) azt írja: „mi emberek, az egyetlen magát racionálisnak nevező állatfaj még mindig az állatszerű viselkedési program kiszolgáltatottjai vagyunk". A kiszolgáltatottság lényege, hogy a férfi és a nő fő, közös célja az utód felnevelése legyen. Tudatosan, vagy anélkül, minden játék erre megy ki. A pszichológiai kutatások tengeréből azonban egy örök érvényű játékszabályt mindenki kihalászhat: az öröm, végső soron, annál nagyobb lesz, minél nagyobb örömet okozunk annak, akin keresztül az örömöt elvárjuk. Így, a szexuális örömre is igaz, hogy hosszú távon az én kielégülésem nem lehet fontosabb a másik kielégülésénél, és fordítva. Abban az esetben, ha ez az egyensúly kibillen, a kapcsolat, ami evolúciós célját tekintve, kivétel nélkül minden esetben, bármilyen furcsa, még a gyermektelen párok esetében is, a fajfenntartást szolgálja, súlyos kárt szenved. Jared Diamond szellemes és izgalmas könyvében, ahol azt a véleményt sejteti, hogy az ember az evolúció első olyan terméke, aki tudatosan befolyásolhatja az evolúciót, arra a végkövetkeztetésre jut, hogy mivel a nemi örömszerzés még a XX. századi tudomány számara is meglepően rejtélyes, a szexualitásban éppen az az egyik legjobb, hogy nem érhetjük meg, mi a jó benne. A szex, levonva az egyetlen, közhelyes és éppen ezért tökéletesen helytálló következtetést, akkor a legjobb, ha kivétel nélkül, számtól és nemtől függetlenül, minden résztvevőnek a legjobb.

A britek szerint mítosz a G-pont

Ikrek kikérdezése alapján mítosznak értékelik brit kutatók a nőknél a G-pont létezését - idézte hétfőn a BBC hírportálja a Journal of Sexual Medicine című szaklap legfrissebb számában megjelenő tanulmány következtetését.

Andrea Burri 1800 nőt kérdezett meg szubjektív élményeiről. A felmérésben részt vevők között egypetéjű és kétpetéjű ikrek voltak.

A szerző abból indult ki, hogy amennyiben az egypetéjű ikerpár egyik tagja tapasztalta a G-pont létét, akkor a másiknak is kellene, hiszen anatómiailag azonosak. Az egypetéjű és a kétpetéjű ikerpárok között nagyjából ugyanolyan arányban fordult elő, hogy a nővérek egyike érezte a különösen ingerelhető G-pontot, a másik pedig nem.

A kutató ezek alapján feltételezi, hogy a különleges erogén zóna, a G-pont valójában csak mítosz lehet.

Egy szexológus szakember azonban arra hívta fel a figyelmet, hogy a különböző partnerekkel más és más a szexuális élmény, ezért téves lehet a szubjektív beszámolókon alapuló tudományos értékelés.

Szex nyáron szex télen

Vajon napsütésben, szép időben, vagy hideg, nyirkos évszakban nagyobb-e a szexuális étvágy? Van-e egyáltalán köze a meteorológiának a libidóhoz? Vagy az időjárás és a szex közötti összefüggés nem több mint a híres, szakállas viccben a tér és az idő között? (Mi a tér-idő elmélet? Minél jobb idő van, annál többen vannak a téren.)

A hormonok, amik a sejtek kémiai gyárait irányítják, a szex kémiáját is meghatározzák. Szikrázó napsütésben a pigment sejteket aktiváló hormon, amit MSH-nak kereszteltek, és aminek köszönhetően lebarnulunk az erős fényben, a szexuális magatartást is befolyásolják, mégpedig, furcsa módon, csak a nőkét. Sötétben, borongós téli estéken az MSH azonban a nőkben is úgy alszik, mint a medve, tavaszig.

Az éltető fény szerepe más hormonok esetében is megfigyelhető. A szerotonin szintén befolyásolja a szexet, és nem csak a nőkét. A szerotonint nem véletlenül hívja a népnyelv boldogsághormonnak, az agyi szinapszisoknál szerepet játszó, az idegsejtek közötti jó kommunikációt elősegítő hormon mennyisége szintén erős napfényben nő meg, előidézve, hogy elménk szélesebb spektrumon kapcsolódjon a világhoz - hiánya a külvilágtól való eltávolodást, bezárkózást, súlyosabb esetben depressziót okoz. A szerotonin hatására szebbnek látjuk a szépet, kívánatosabbnak a kívánatosat, így a szexet is. Éppen az ellenkezője történik télen, sötétben, a melatonin nevű hormon lép akcióba. A melatonin a szerotoninból lesz, és feladata, hogy az elme felkészüljön a pihenésre, végső soron az alvásra. Hiánya kialvatlansághoz, hosszú távon korai öregedéshez vezet. Így, bár szervezetünk egészségéhez nélkülözhetetlenül fontos anyag, a libidót, rövidtávon, jócskán csökkenti. A szerotonin és a melatonin szerepe tehát, bár csupán elsődleges szempontokból, fontos a szexualitásban.

Valóban igaz, hogy a nyári fény és a téli sötét jelentősen csökkentheti vagy növelheti a nemi élet iránti vágyat, azonban ezt a hatást csak elsődleges szinten vehetjük komolyan. Mint kiderült, a fény hatása az emberi elmére a nyitottság, a világ iránti érdeklődés, a pozitív beállítottság tekintetében elsődleges. A fény, ami gazdag képet rajzol elénk, ami bevilágítja a gyönyörű részleteket, ami erőt és energiát képvisel, az embert a külvilág felé fordítja, és mivel a külvilág csodálatos, az ember egyszerűen jól érzi magát. Márpedig, ha az ember jól érzi magát, a többi állatfajhoz hasonlóan, szívesebben szaporodik. A sötét, mindezzel ellentétben, de tökéletesen kiegészítve az ellentétet, azt eredményezi, hogy a világból kevesebbet látunk, eltűnnek a gazdag részletek, a szépség, az energia, és elindulunk befelé, elfordulva a külvilágtól, a belső világ részleteit kezdjük felfedezni. Ilyen állapotban az ember inkább filozófikus, elgondolkodó, álmatag, és a külvilág iránt, így hitvestársa iránt is, alig fogékony.

Az időjárási tényezőknek a ruhaviseletre is hatása van. Nyáron több popsi és más izgató testrész válik láthatóvá, mint, érthető módon, télen. És bár sok férfit a titokzatos, magából keveset mutató nő hoz igazán lázba; és az is igaz, hogy a téli bundában egy rút, kövér férfitestből is kevesebb rútság villan elő, a nagy általánosságot tekintve, az emberek szívesebben közelednek egymáshoz könnyű, nyári ruhában, mint fagyos, ropogó csuklyában és anorákban... bár még egyszer hangsúlyozom, biztos, hogy sokan az ellenkezőjére esküsznek.

Nemek harca a XXI. Században - 2. rész

Minden emberi kapcsolat közül a párválasztás a legintenzívebb visszajelzés arról, mire értékeli a férfi és a nő önmagát. A szexuálpszichológus szerint ma az egyik jellemző probléma, hogy a férfiak nem akarnak szexelni. Régebben ilyen még csak fel sem vetődött. Még 10 éve is az volt a gond, hogy a férfiak állandóan szexelni akartak, a nők meg nem, vagy nem úgy és nem annyit, ahogy a férfiak. Mára ez is megfordult.

A nőknek sokszor mindenféle praktikát be kell vetniük, hogy hulla fáradt férjüket, barátjukat az ágyba csalogassák a tévé vagy a számítógép elől. Valószínű nem a szexhez nincs kedvük a pasiknak, hisz a pornóipar virágzik. A férfiak manapság inkább a virtuális nőt részesítik előnyben, mert az olyan, amilyennek ők akarják. Tökéletes a teste, és nem veszekedik, hogy vidd le a szemetet. Nem vár el tőlük semmit, és bármikor elérhető. Klikk, és már ott is van...

Versenyhelyzet

Férfi és nő verseng egymással az élet minden területén, és ember legyen a talpán, aki képes kiigazodni a kuszaságban. A férfias tulajdonságnak tartott határozottságot, keménységet, "rámenősséget", sőt a kezdeményező viselkedést is egyre gyakrabban látjuk megjelenni női magatartásformaként. A nők ugyanis egyre gyakrabban jelennek meg a férfiak riválisaiként az élet színpadán, ezáltal levetik magukról az egyik legfontosabb női karaktervonást, azt, hogy védelmet, segítséget igényelnek. Elgondolkodtató, hogy a nemek társadalomban elfoglalt helyének változása, illetve a nemi szerepek közötti határvonalak elmosódása nemcsak a helyzetük (például esélyegyenlőségük) javítását szorgalmazó nők, hanem a férfiak számára is olyan probléma, amely hatalmas feszültségekkel jár.

Manapság már egyáltalán nem meglepő, ha egy nő inkább a karriert választja a családalapítás helyett; ha nem várja el, hogy mindent a férfi fizessen az étteremben; vagy ha ő dolgozik és tartja el a családot, amíg férje gyereket nevel otthon. Pár éve óriási robbanás volt a szingli kifejezés, és csak a fejünket kapkodtuk, hogy ki is az a Bridget Jones. És a felszínen egész imponálónak tűnik a szingli életmód nőnek, férfinak egyaránt: nem kell tolerálni a másikat, kompromisszumot kötni, a magunk urai vagyunk.

Az erős, határozott nő szigorúan megkövetel valamit vagy inkább valakit maga mellé: az érzékeny férfit. És el is érkeztünk a szerepcseréhez. A vagány, belevaló csaj, és feminin férfi.

A modern nő és férfi

Ha úgy vesszük a modern nő teremtette meg a modern férfit. Érzékeny, feminin férfiak mindig is léteztek, de nekik ugyanúgy meg kellett felelni a társadalmi elvárásnak, tartsák el és védelmezzék családjukat, miközben az erős és megingathatatlan családapa képét mutatják, aki nem retten meg a kihívástoktól. Az önálló, független nő térhódításával, előtérbe kerültek a gyengéd férfiak.

A modern nő, aki látszólag nem vágyik gyengédségre; nem vágyik rá, hogy eltartsák; és szívesebben tölti idejét a munkahelyén, mint a babakocsi mellett. Akinek nem fontos, hogy jól tudjon főzni, és a gyerekvállalás sem cél, hiszen, ha otthon marad több évre, akkor felvesznek mást a hosszú évek kemény munkájának gyümölcseként kiérdemelt pozíciójára.
Ehhez a nőhöz, pedig az olyan pasi passzol, akinek nem okoz megoldhatatlan problémát egy gyors és egészséges vacsora összeütése, aki tudja, hogy mi a különbség a vízkőoldó és az ablaktisztító között, és nem a gordiuszi csomó története jut elsőként eszébe, amikor egy gyereket ki kell hámoznia a kezeslábasok, pelenkák, és kicsiny kardigánok sűrű erdejéből.

Férfi és nő lassan helyet cseréltek. Sok nő egyszerre próbál helytállni munkahelyen, anyaként, feleségként, és ez bizony feszültséghez, szorongáshoz vezet. A férfiaknál viszont a szerepvesztés okoz súlyos lelki problémákat, amelyek aztán különféle betegségekben nyilvánulhatnak meg.

Nem lehet minden időben, minden szerepben egyaránt jól teljesíteni. Nem arról van szó, hogy álljon vissza a régi patriarchális társadalom, hanem arról, hogy minden nő és férfi képes legyen felmérni, hogy milyen szerepet szánt neki az élet, és ne akarjon széllel szemben menni. Mert sok jó nem sül ki belőle. Ha nem vagyunk a „helyünkön" az hatással van a lelki és fizikai állapotunkra is.
Szakemberek aggodalmukat fejezik ki, hogy vajon jóra vezetnek ezek a változások, nem erőszak-e a természet ellen, ha a férfi melengeti a családi tűzhelyet, míg a nő vadászik. A szélsőséges állapotok biztos, hogy károsak az egyénre és a családra is egyaránt.

Attól azonban valószínűleg nem kell tartanunk, hogy pár száz éven belül a nemek összeolvadnának. A társadalmi elvárások és szerepek igen csekély idő alatt megváltoztak, ez tény, így a korábbi, mondhatni előre leosztott feladatok sem annyira maguktól értetődőek már.

Azonban nem feltétlenül probléma, ha a szerepkörök kicsit keverednek, így ezután mindenki szabadon lehet érzelgős és karrierista, akár egyszerre is, nemtől és életkortól függetlenül: a választás lehetősége a mi kezünkben van.

Csak tudnunk kell jól dönteni.

Nemek harca a XXI. században - 1. rész

Az 1990. évi népszámlálás adatai alapján Magyarországon a lakosság 81%-a élt családban. Ez a szám az utóbbi évtizedben vészesen csökken. Egyre több az egyszülős családok száma, a házaspárok esetében, pedig jelentősen megemelkedett a gyermek nélkül élő házaspárok aránya. A gyermeküket egyedül nevelő szülők számának emelkedése egyben a szociális, mentális problémák, növekedését is jelenti. Szakember szerint soha nem látott méreteket ölt a nevelési tanácsadóknál, pszichológia szakrendeléseken megjelenő kisgyerekek, kamaszok száma, de a felnőtt lakosság körében is tapasztalható a szorongásos megbetegedések illetve a pszichoszomatikus betegségek arányának megnövekedése. Az előbb felsorolt problémák gyökereinek meghatározását szakemberek a férfi-női szerepek markáns megváltozására vezetik vissza.

Szociológusok egybehangzóan állítják, hogy az 1960-as évek második felétől Nyugat-Európából induló jelentős gazdasági és társadalmi változások hatásai szivárogtak be Magyarországra is, amely változások a családok szerkezetének és működésének módosulását előidézték. A társadalmi változások között a legjelentősebb a nők kereső tevékenységében következett be: egyrészt többszörösére emelkedett a kereső nők száma, másrészt kiemelkedtek a szakképzetlenségből, és mind nagyobb hányaduk szerzett olyan végzettséget, ami versenyképessé tette őket a férfiakkal, így partnerükkel szemben is, ezáltal nem fogadták el többé a nekik kijelölt hagyományos szerepeket a családban. Mindez egyre inkább újfajta családi értékeket alakított/alakít ki, amelyek közt kevesebb szerep jut a tradícióknak, a szülői minták követésének, a tekintély tiszteletének, s nagyobb azoknak, amelyek az egyéni autonómia megvalósítása, az individualizáció irányába mutatnak.
Elsősorban ezek a társadalmi változások idézték elő a hagyományos női-férfi szerepek felborulását, módosulását. A szerepek „felcserélődése" magában foglalja, hogy a párkapcsolatok milyensége is erős változásokon megy keresztül.

Tamást nemrég óta ismerem, a gyerekeink egy iskolába járnak. Múltkor beszédbe elegyedtünk, ahogy a buszra vártunk. Három éve váltunk el, de még mindig megy a harc közöttünk - meséli. Arca elgyötört, szeme szomorkás, és ha jól sejtem az utóbbi évben jó pár ráncot a homlokán a válásnak köszönhet. A félórás buszút alatt aztán megosztja velem gyötrelmeit: felesége érzelmileg elhidegült tőle, de nem akart válni. Régi paraszti családból származnak mindketten, a házasság szent intézményként ivódott beléjük. A sok veszekedés, vita után végül Tamás hozta meg a döntést, megismerkedett valakivel, és elhatározta új életet kezd. De képtelen „lemondani" a gyerekeiről. Elvált szülőként is szeretne minél inkább a gyerekek életének részese lenni, nem akarja a vasárnapi apuka szerepét elfogadni, de volt felesége a gyerekekkel való kapcsolattartást folyton lerövidíti, megakadályozza. A régi életet nem tudja lezárni, az újba nem tud beleszokni. A volt feleséggel jártak már pszichológusnál, moderátornál, és persze a bíróságon. Mindketten hajtatatlanok, mindketten a maguk igazát szajkózzák. De mi lesz így a gyerekekkel? Milyen mintát látnak? Milyen férfit és nőt, milyen párkapcsolatot? Ezzel törődnek legkevésbé a szülők...

Hogy valami baj van a társadalom lelki, érzelmi, mentális állapotával, nemcsak a válások nagy száma, a mind kevesebb gyerek születése jelzi, hanem az is, hogy soha ennyi tanulási és viselkedési zavarral küszködő gyerek, fiatal nem volt. Tehát baj van a felnövekvők többségének idegi-pszichológiai állapotával, de az idős, sőt az aktív korosztályhoz tartozók között is egyre több a különféle belgyógyászati betegség, pszichés probléma, a szorongásos panaszoktól a depresszióig. Egy sor súlyos belgyógyászati szív- és érrendszeri, daganatos betegség tekintetében listavezetők vagyunk, nemcsak európai, hanem világviszonylatban is. A gyomor és bélproblémákkal küszködők számáról már ne is beszéljünk. A szociológusok többsége azt állítja, hogy a legfőbb egészségkárosító tényezők: a szegénység, az egzisztenciális bizonytalanság, illetve az ezekkel járó negatív stressz valamint a nemi szerepek, elvárások erőteljes megváltozása.

Merre van a kiút? Jó kérdés!
Valószínű a megoldás ott kezdődik, ahol a kérdés megszületik. Tehát, ha észrevesszük, hogy valami nincs rendjén bennünk, velünk.
A változások az emberi lét elkerülhetetlen, és szükségszerű folyamatai. Reméljük, hogy előbb-utóbb rendeződnek a társadalmi, nemi szerepek, szép lassan minden a helyére kerül, mert ebben a világban, ahol minden a feje tetejére állt, nem csoda, ha hamar fejünkbe száll a vér.

Korkülönbség a házasságban

Dániában, ahol a nők 81, a férfiak 76 évig élnek (hazánkban 78/69) a Max Planck intézet kutatása szerint a férfiak annál tovább élnek, minél fiatalabb nőt vesznek feleségül. Mivel a férfiak a világon mindenütt tovább nemzőképesek, mint a nők, a Sven Drehfal professzor által végzett elemzés következtetései valamennyi monogám életformájú társadalomban levonhatók.

Ha egy férfi 55 évesnél idősebb nővel él együtt, már nem számíthat arra, hogy ettől a nőtől gyereke lehet. Minél fiatalabb feleséggel él együtt, annál később lesz a felesége 55 éves, amikor is a nők túlnyomó része, mintegy 90 százaléka elveszti nemzőképességét (a nők mintegy fele már 50 éves korában). Ha azt feltételezzük, hogy egy férfi, valamennyi emlősfaj hím egyedéhez hasonlóan az utódnemzés céljából él, márpedig ez a végletesen leegyszerűsített magyarázat az alapja minden modern biológiai tárgyú tudománynak, akkor jó okkal jelenthetjük ki, hogy a céljától megfosztott férfi, mivel befejezte küldetését, hamarosan elpusztul. Az önző gének megkövetelik, hogy minden egyéb cél, legyen az akár a legfennköltebb is, ennek az elsődleges célnak legyen alárendelve. Mivel pedig a monogám típusú társadalmi elvárások még manapság sem kedveznek a családon kívüli gyereknemzésnek, és elítélik az olyan férfit, aki félrelép, a férfiakat önző génjük rákényszeríti, hogy ha sokáig akarnak élni, náluk jóval fiatalabb párt válasszanak. Érdekes módon, a Max Planck intézet demográfiai kutatása szerint a nőkre viszont nem igaz, hogy jobban járnak a náluk jóval fiatalabb férjjel, sőt, éppen ellenkezőleg, minél fiatalabb párt választanak, annál kevesebb ideig élnek. Ne feledjük, hogy egy férfi egyetlen ejakulátumában annyi hímivarsejt van (600 millió), hogy azzal, elméletben, a Földön élő valamennyi, arra alkalmas nőt teherbe ejthetné, míg egy nő, élete során 10-20 gyereknél többet nem hozhat a világra - leszámítva például azt a középkorban híressé vált, mindig több ikernek életet adó anya esetét, aki élete során negyvennél több gyereket szült.

A nőknek tehát, biológiai tulajdonságaik szerint, nem ugyanaz a céljuk, mint a férfiaknak, a nők önző génjei nagyobb hangsúlyt fektetnek az utód felnevelésére, ha úgy tetszik, a nők inkább a minőségre mennek, nem a mennyiségre. Ebből a szempontból tekintve a demográfiai szabályszerűséget, a nőnek nagyobb szüksége van egy lelkileg érett, biztonságot nyújtó szilárd támaszra, mint a nála éretlenebb, megbízhatatlan, energiáját a megtermékenyítésre és nem a nevelésre összpontosító hímre.

Bár minden nő számára kétségkívül hízelgő, ha még idősebb korában is felkelti egy nála jóval fiatalabb férfi érdeklődését, biológiai érdekei mást diktálnak. A nők sokkal több energiát fektetnek az unokák nevelésébe is, mint a férfiak. A nagypapák még képesek arra, hogy az unokáknak nagybácsit, nagynénit adjanak, sőt, volt példa arra is, hogy dédnagypapának született gyereke, ám a nők, ha felnevelték fiaikat és lányaikat, génjeik érdekeit már csak az unokák gondozásában képviselhetik.

Harminc felett nehezebb teherbe esni

A harmincas, negyvenes éveikben gyermeket kívánó nők teherbe esési nehézségét az magyarázhatja, hogy petesejtkészletük szinte kimerül - közölte szerdán kutatók tanulmánya alapján a The Telegraph című brit lap.

Modellvizsgálatunk az mutatta, hogy a nők 95 százaléka 30 éves korára már csak 12 százalékát őrizte meg maximális petesejtkészletének, 40 éves korra pedig már csak három százaléka marad meg" - mondta el Hamish Wallace, a PLoS One című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány társszerzője.

Születéskor átlagosan 300 ezer petesejtje (primer oocitája) van a nőknek, ám ez a készlet azonnal fogyásnak indul, a mostani kutatás eredménye szerint nagyobb ütemben, mint azt korábban feltételezték. A kutatók szerint hibás az a gondolkodás, hogy amíg rendszeresen érik meg petesejt, addig állandó marad a nők termékenysége.

A tanulmányhoz a St. Andrews és az Edinburghi Egyetem munkatársai 325 különböző korú amerikai és európai, köztük brit nő termékenységi adatait elemezték. A kutatás azt is felfedte, hogy hatalmas különbség van a nők "petefészki tartalékának" méretében. Egyes nőknek két milliónál is több petesejtje volt, míg másoknak alig 35 ezer.

A szakemberek felhívják a figyelmet arra, hogy harmincas éveik közepétől a nők termékenysége jelentősen hanyatlik, a visszaesés üteme pedig igen egyedi, ezért sokaknak már túl késő lehet a gyermekvállalás. Néhány orvos azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a termékenység rendszeres szűrését bevezessék az érintettek számára.

Ha nem jön a baba

Ha egy férfi és egy nő fizikailag egészséges nincs akadálya annak, hogy gyermekük szülessen. Azonban az utóbbi időben gyakran hallani olyan házaspárokról, akik szeretnének gyereket, fizikailag is egészségesek, mégis próbálkozásaik kudarcba fulladnak, valamilyen oknál fogva elkerüli őket a gyermekáldás.

A párok nagy részében fel sem merül, hogy pszichésen is fel kell készülni a családalapításra. A teherbeesésnek pedig nemcsak testi, de lelki gátjai is lehetnek.

Pszichológusok azt vizsgálták, hogyan reagálnak gyermeket váró, illetve úgynevezett funkcionálisan meddő párok - azaz testileg egészségesek - standard szimbólumokra, vagyis egy-egy ún. hívószó elhangzásakor, mi jelenik meg lelki szemeik előtt. A testileg egészséges meddő párok egészen másként reagáltak, mint az új jövevényt már várók. Reakciókban következetesen megjelentek a gyermekkori zavarokra, valamint a párkapcsolati problémákra utaló jelek. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy a sérült lélek is gátolhatja, hogy megfoganjon egy új élet, tehát nagyobb esélyük van a gyermekáldásra azoknak, akik tiszta fejjel vágnak bele a családalapításba.

Ha komolyabban belegondolunk nincs semmi meglepő abban, hogy lelki probléma is állhat a meddőség hátterében, hisz, ahogy a betegségeknek, egyéb testi elváltozásoknak is lehetnek lelki okai, ugyanúgy a rossz párkapcsolat, feldolgozatlan gyermekkori sérelmek, frusztrációk is kihathatnak a termékenységre. Sajnos a legtöbb pár nem tulajdonít jelentőséget a lelki problémáknak, nem gondolják, hogy nagymértékben befolyásolhatja a fogantatást. Ezért amikor hónapok, évek múlva sem érkezik meg az utód, a párok végső elkeseredésükben belevágnak a lombikbébi-programba. A legtöbb esetben sem nekik, sem pedig a kezelőorvosuknak nem jut eszébe, hogy kiderítsék, vajon nem pszichés problémák állnak-e a sikertelen teherbeesési kísérletek hátterében, és vajon valóban érdemes-e súlyos összegeket fizetni a mesterséges megtermékenyítésért.

Ellenpéldák azért akadnak. Almási Tamás Sejtjeink című dokumentumfilmje két és fél éven át követi három pár sorsát, a gyermekért folytatott küzdelmüket. A néző tanúja lehet a mesterséges megtermékenyítés módjának, a párok érzelmi hullámzásának, a sikernek és a kudarcnak egyaránt. Az egyik pár, Györgyi és Karcsi negyedik beültetése sem sikerül, aztán csodák csodájára, mikor már a film elkészül, kapja a hírt a rendező, hogy Györgyi természetes úton teherbe esett. Hiába, a sors kiszámíthatatlan. De az biztos, hogy a sikerhez vezető úton a test és lélek harmóniája az egyik legfontosabb alappillér.

Házasság utáni elszámolás

A válás kellemetlen dolog, aki már túlesett ilyesmin, az tudja, hogy nehezen javuló, durva betegségre emlékeztet. Szerencsére a betegség nem gyógyíthatatlan, csak fájdalmas, kellemetlen szövődményekkel jár, és sokszor maradandó károsodást okoz, mint például a megszaporodó ősz hajszálak.

Amikor az útkereszteződésben a férj jobbra megy, a nő pedig balra, mert valamelyikük, vagy mind a ketten így döntenek, akkor sajnos nagyon kevesen integetnek nevetve a másiknak, hogy isten áldjon, jó utat, majd írj, mi van veled. Sajnos nem, a legtöbben átkozódva, fenyegetőzve szívükben örök haraggal búcsúznak. Vajon miért?

Elvesztünk valamit, ami egykor, szebb napokon nagyon jó volt nekünk és félünk, hogy ezután nagyon rossz lesz. Egyedül maradunk, ilyen csodálatos férfit/nőt már sose találunk. A népi bölcsességben, hogy fiam, egy nő miatt sose sírj, óriási igazság van, és fordítva is igaz, lányom, egy férfi miatt sose sopánkodj. Majd jön a következő. Hacsak nem akarunk egyedül maradni, biztosak lehetünk abban, hogy jön a következő. Két alapos okunk van ezt feltételezni: egy, nem vagyunk méltatlanok mások szeretetére, és kettő, mások se méltatlanok a mi szeretetünkre.

Arra gondolni, hogy a világ legcsodálatosabb embere az, aki éppen most hagy el minket, és a többi ember a nyomába se érhet, finoman szólva is súlyos tévedés. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a legnagyobb kincset vesztette el, amit csak ebben az életben megtalálhatott. Nagyon szűk az a látókör, amiben csak az én férjem/feleségem igazán értékes, és az ilyen szűklátókörűség oda vezet, hogy ha szembejön velünk az igazi nagy kincs, észre se vesszük. Márpedig igazi nagy kincs van bőven, jó, nem pontosan olyan, mint amilyen az én feleségem/férjem volt, de aki csak az aranyat szereti és az ezüstöt meg a gyémántot, ezért kidobja, azt még a legutolsó kincsvadász vagy ékszerész is kineveti.

Az útkereszteződésben az a kérdés is felmerül, hogy az eddig közösen cipelt poggyászt (házat, kocsit, TV-t, bankszámlát) ki vigye tovább, mielőtt igazságosan elosztják azokat. Felmerül továbbá, hogy mi legyen a gyerekkel/gyerekekkel, ki nevelje, ki hogyan láthassa, ki vigye óvodába, iskolába, egyetemre. Az ügyvédek körében van egy szólás, miszerint nincs jó szerződés, csak jó szerződők. Minden szerződést fel lehet rúgni, le lehet tagadni, meg lehet támadni, de a jó szerződőknek elég, ha mosolyogva, udvariasan megbeszélik, hogy ezentúl mi lesz. Az a jó a homo sapiens, azaz a bölcs ember semmilyen egyéb állatfajra nem jellemző elméjében, hogy bármikor gondolhat bármire. Arra is, hogy egy dolog jó és arra is, hogy az a dolog rossz. Gondoljunk csak bele! Bármilyen agyafúrtnak is tűnik ez az eszmefuttatás, a modern pszichológia, sőt minden vallás ugyanezt tanítja: minden éremnek két oldal van, így például a válásban is ugyanannyi a jó, mint a rossz. Miért ne néznénk a jó oldalát? Hogy az élet állandó változás, és minden változás izgalmas jó, és izgalmas rossz újdonságokat hoz közelebb hozzánk. Elválni egy csodálatos embertől, még ha most nagyon haragszom is rá, rettenetesen fájdalmas tapasztalat, de vigasztaljon az, hogy ha nem válnék most el tőle, nem ismernék meg miatta egy másik, új és legalább ugyanolyan szép szerelmet, legyen az bármi is, nem csak férfi/nő ebben a világban.

Jobb válni mint megijedni?

Mi értelme lehet a világ-, vagy ha úgy tetszik az evolúció rendjében, hogy egy férfi és egy nő, miután felnevelték a gyerekeket és jóban-rosszban együtt voltak, elváljanak egymástól? A legegyszerűbb válasz: a nők túlnyomó részben negyven év felett már nem hozhatnak létre utódot, míg a férfiak, sok esetben még hetven éves koruk felett is képesek ugyanerre. Ha valakinek ez az egyszerű magyarázat nem lenne elég, olvasson tovább.

Statisztikák szerint egyre gyakoribb, hogy a házasok idős korukban válnak el, és többnyire azért, mert a majdnem üresen maradt fészekből a férjek új fészkek felé kacsingatnak. A kapuzárási pániknak is becézett effektus szerint a férfi, hogy még utoljára kipróbálhassa magát, ilyen súlyos, drasztikus lépésre is képes elszánni magát. A kérdés tehát nem az, hogy mi értelme lehet ennek a világ rendjében, hanem az, hogy mindez a nő számára miért rossz? A felnőtt gyerekeknek is nyilván azért rossz, mert azt hiszik, hogy az anyjuknak rossz. Milyen önző is az apu, akinek ez az egész nagyon jó lehet, hiszen ha nem lenne olyan jó, nem tenné ezt velünk és anyával. De ha apunak jó, anyunak miért nem jó az, hogy apunak ennyire jó? Mert egyedül marad? Kinek kell már egy ilyen vénasszony? Ha evolúciós szempontból nézzük, feminista körökben akármilyen népszerűtlen lenne is a válasz, az „öregasszony" csak olyan férfinak kellhet, aki egyedül neveli a gyerekét, és ehhez szüksége van egy másik nevelőre. Azok a férfiak, akik még lehetnek apák, nem keresik az ilyen „öregasszonyok" társaságát.

Csakhogy az emberré válás zseniális evolúciós programjában ott van az is, hogy minket, embereket már nem csak az evolúció irányít, hanem egyre több esetben mi irányítjuk őt. Közös célunk lehet magasabb rendű, mint az egyéni. Az egyéni cél, hogy a saját gént örökítsük tovább, fenntartva az ÉN-t a távoli jövőben is. A közös cél ellenben az, hogy a nagy egész, az emberi faj maradjon fenn, és lehetőleg úgy, hogy unokáinknak nem hogy rosszabb, de még kellemesebb és gazdagabb életük legyen. Ha ebből a szempontból közelítek, minden nagy vallás felismeréséhez jutok: hogy evolúciós pályánk következő állomása az legyen, hogy egyéni célunkat, boldogulásunkat más egyének boldogságában találjuk meg. Ha a célom, hogy boldoggá tegyek mást, az emberiség máris eggyel, velem, boldogabb. Minél több ember ismeri ezt fel, az összes ember annál boldogabb.

Ha ebből a szempontból nézzük az idősebb korúak válásainak problémáját, akkor a feladat még egyszerűbb: a férfi, mikor el kívánja hagyni felnőtté vált gyermekeinek anyját - és fordítva, az anya, akinek elköszönőben van a férje - kérdezze meg magától, hogy hány ember lesz boldogabb és hány boldogtalanabb, ha így, vagy amúgy döntök, és válassza azt az utat, ahol ez a szám nagyobb.
És végezetül, már csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól, ha férfiak vagyunk: ki érdemel több boldogságot a részünkről? Az, akit negyven évig szerettem, aki a génjeimet segített átörökíteni, avagy az, akit két hete ismerek, és olyan szép fiatal, hogy nem bírok magammal? Sajnos azonban, mivel az evolúció rendkívül ügyes taktikus, erre a kérdésre válaszolni szinte lehetetlen.